Ma hatvan éve szentelték pappá XVI. Benedek pápát

Ő maga a Papság évének lezárása alkalmával így beszélt erről a hivatásról: „Isten merészsége, hogy magát emberekre bízza; hogy ismerve gyengeségeinket mégis képesnek tart bennünket arra, hogy nevében cselekedjünk és jelen legyünk”.

Federico Lombardi szentszéki szóvivő az Octava Dies televíziós műsorban beszélt a Szentatya papi hivatásáról: „XVI. Benedek élete valóban teljesen papi élet. Egészen fiatalkori hivatás az övé, szemináriumi képzését csak a háború drámai tapasztalatai szakították meg egy időre.”

1997-ben kiadott önéletrajzi elbeszélésében (Aus meinem Leben. Erinnerungen 1927-1977) visszaemlékszik pappá szentelésére. Huszonnégy éves korában bátyjával, Georggal, és negyvenkét fiatallal együtt szentelte pappá Michael von Faulhaber bíboros, München és Freising érseke, aki a Harmadik Birodalom idején a hitleri rezsim legbátrabb kritikusának számított.

Így ír: „Az utolsó két hónapban teljesen annak szentelhettem magam, hogy felkészüljek a nagy lépésre, pappá szentelésemre, amely 1951-ben Szent Péter és Pál apostolok ünnepén Faulhaber bíboros keze által történt a freisingi katedrálisban. Több mint negyvenen voltunk a jelöltek. Amikor hívtak minket válaszoltunk: Adsum (Itt vagyok). Gyönyörű nyári nap volt, felejthetetlen marad számomra, mint életem legfontosabb napja. Nem szabad babonásnak lenni, de abban a pillanatban, amikor az idős érsek rám tette kezét, egy kismadár – talán egy pacsirta – felszállt a székesegyház főoltáráról és vidám dalba kezdett. Olyan volt számomra, mintha egy hang szólna a magasból: jól van így, jó úton jársz.

A nyár következő négy hete olyan volt, mint egy nagy, folyamatos ünnep. Első misém napján (július 8-án, Traunsteinben) a Szent Oszvald plébániatemplom teljes fényében ragyogott, és a templomot szinte kézzelfoghatóan betöltő öröm mindenkit bevont a szentség légkörébe, minden különönösebb külsődleges segítség nélkül is élővé vált az aktív részvétel. Arra kértek minket, hogy minden házba vigyük el az újmisés áldást és mindenütt fogadtak minket, teljesen ismeretlen emberek is, olyan szívélyességgel, amit korábban sosem gondoltam volna. Ily módon közvetlenül megtapasztaltam, milyen nagy várakozás van az emberekben a pappal szemben, mennyire várják az áldását, amely a szentség erejéből származik. Nem az én személyemről, vagy a testvérem személyéről volt szó: mit jelenthetett volna önmagában ez a két fiatal annak a sok embernek, akikkel találkoztunk? Ők olyan embereket láttak bennünk, akikre Krisztus azt a feladatot bízta, hogy vigyék el jelenlétét az emberek közé. Éppen azért, mert nem mi voltunk a középpontban, gyorsan szaporodtak a baráti kapcsolatok.”

Magyar Kurír

(tzs)