Magasztalja lelkem az Urat! - Erdő Péter beszéde Nagyboldogasszony ünnepén

(Lk 1,39-56; 1Kor 15,20-27a)

Krisztusban Kedves Testvérek!

Nagyboldogasszony ünnepén Szűz Mária testestől-lelkestől való mennybevételét ünnepeljük. A mai ünnep olvasmányai hitünk legnagyobb titkába avatnak be minket. Szűz Mária hálaénekében, a Magnificatban így kiált fel ujjongó örömmel: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben! Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék”. Ezután hálát ad azért, hogy Isten teljesítette az ősöknek tett ígéretét, vagyis megadta a Megváltót. De a hála első szava azért hangzik el, ami magával Máriával történt. Miért örül Mária? Hiszen már az angyali üdvözletkor félve kérdezi, hogy „hogyan lehetséges mindez”. Később pedig, mikor Jézust bemutatja a templomban, elhangzik majd a jövendölés, hogy szívét tőr járja át. Mégis, Mária első öröme és köszönete annak szólt, ami vele magával történt. Isten anyja lett, valóságos istenszülő, aki testi valóságában is bekapcsolódott Isten életének közösségébe.

„Magasztalja lelkem az Urat” – miért is? A Szeplőtelen Fogantatás hitében valljuk, hogy Mária életének kezdetétől fogva mentes volt az eredeti bűntől. Márpedig a Teremtés könyvében azt olvassuk, hogy a halál az ősbűn büntetése rajtunk.

Manapság hajlamosak vagyunk vállvonással vagy hallgatással kikerülni a halál tényét. Nem illik róla szinte beszélni sem. Pedig itt van közöttünk, itt van a közelünkben, vár ránk, és vár szeretteinkre. Hiába űzzük el a gondolatát: itt van. És ha történik egy baleset, ha közlik az orvosok rólunk vagy szeretteinkről, hogy rákban vagy más súlyos bajban szenvedünk, rögtön előtör az elfojtott gondolat, és ránk telepszik szorongatóan és kegyetlenül. Pedig sokan azt mondják, hogy nincs a halálban semmi rendkívüli. Minden élőlénynek ez a sorsa. Már az ókeresztény korban Pacianus püspök azt írta: „A földi élet az állatok, a vadak és a madarak számára látszólag közös a miénkkel, sőt az övék néha hosszabb is. Az emberi élet sajátos többlete, amelyet Krisztus ad Lelke által, maga az örök élet, de csak akkor, ha többé már nem vétkezünk. Mert amint a halált bűn által vonjuk magunkra, és az erényes élet révén kerüljük el, úgy az életet bűnökkel lehet elveszíteni, erényekkel pedig megőrizni”.

„Magasztalja lelkem az Urat” – kiáltja a Szűzanya. Miért is? Az Isten képére teremtett ember számára botrány és szörnyűség lenne, ami az állatok számára egyszerű és természetes. Értelmünkből, szabadságunkból, szellemünkből kell maradnia valaminek. Ezt érezték már a pogányok is, ezután sóvárogtak a természeti népek, amikor a halottak ősi kultuszát és tiszteletét gyakorolták.

De az igazi választ Krisztus feltámadása adja meg: Õ az elsőszülött a halottak közül. Először Krisztus támadt fel, azután – amint a mai szentleckében olvassuk – azok is feltámadnak, akik Krisztushoz tartoztak.

De nekünk, egyszerű halandóknak át kell mennünk a halál kapuján, és – ahogyan Szent Pál írja – akkorra várjuk és reméljük feltámadásunkat, amikor majd Krisztus (újra) eljön.
Ezért próbatétel a halál hitünk és reménységünk számára. De ez hitünk lényege: Krisztus érdeméből hiszünk benne, hogy mi is feltámadunk az örök boldogságra. Ez nem csupán jámbor vigasz a gyászoló családok számára. Ebben mi valóban hiszünk. S ennek a hitnek meg kell látszania életünkön.

De Szűz Mária saját magáért, a vele történtekért ad először hálát Istennek. Õ mentes volt az áteredő bűntől – neki nem kellett viselnie a halál terhét és örökségét. Õ olyan szorosan kapcsolódott Szent Fia életéhez, hogy a halálnak nem volt hatalma rajta: testestől-lelkestől vétetett fel a dicsőségbe.

Méltán énekli róla az egyház, hogy „Mennyországnak királynéja” (Regina caeli). Emlékezzünk csak vissza az evangéliumnak arra az epizódjára, amikor Zebedeus fiainak Jakabnak és Jánosnak az édesanyja azt kéri Jézustól, hogy az ő két fia majd Jézus jobbján és balján ülhessen országában. A legszorgalmasabb, a leglelkesebb tanítványok valószínűleg még ekkor is azt hitték, hogy Jézus győzelmes királyságot alapít itt a földön, és el lehet kezdeni a helyezkedést – mai szóval: a lobbizást – a legfontosabb pozíciókért. Nehezen értették meg a tanítványok is, hogy Jézus nem evilági vezető tisztségeket osztogat közöttük. Válaszában helyre is igazítja a kérelmezőt. Rávilágít: nem tudják, mit kérnek. Az a hely azt illeti, akinek az Atya szánta. Egyházunk ujjongó örömmel fedezi fel Szűz Máriában a legtiszteletreméltóbbat, a „Mindenszentek királynéját”. Ha Krisztus azt akarja, hogy egész Egyháza szent és szeplőtelen legyen, Mária azt a kívánságot minden más hívőnél jobban teljesítette. Ezért királynéja ő minden szenteknek. Benne hitünk végső céljának beteljesedése jelenik meg. Mária mennyei megdicsőülésében az emberi életszentség foglalata és összefoglalása.

A II. Vatikáni Zsinat az Egyházról szóló hittani rendelkezésében azt tanítja, hogy minden keresztény hívő állhatatosan imádkozzék Isten anyjához és az emberek anyjához, hogy ő, aki az Egyházat születésétől fogva imádságával segítette, járjon közben Szent Fiánál most is, amikor a Mennyben az összes szentek és angyalok fölé helyeztetett a szentek közösségében. Ezért ismeri fel a 45. zsoltár énekében az imádkozó Egyház a Szűzanya alakját. A zsoltár szava így szól: „Jobbodon a királynő áll, Ofír aranyával ékesítve” (Zsolt 45,10).

Bizony, a tanítványok igencsak emberi módon gondolkoztak Isten országáról. Nagy szónokok, kiváló szervezők, bölcs tudósok, írók, művészek, államférfiak, uralkodók, hűséges katonák, nagyhatású közszereplők, vagy akár a gazdag és hatalmas emberek mind-mind fontosnak látszanak a szemünkben, mert a hangzavarban, a képek forgatagában aki a leghangosabb, aki az élet színpadának közepén áll, az tűnik a legfontosabbnak. De Isten másképp látja az embert. Õ a Teremtő szemével néz bennünket és így nézi az egész világot. Õ tudja, Krisztus tanít is minket rá, hogy fontosabb az élet az eledelnél és a test a ruhánál. Õ tudja, hogy az emberek világában, az emberek társadalmában királynői hely illeti meg az édesanyákat, akiktől az életet kapjuk, akiktől a nevelő és gondoskodó szeretet ezernyi olyan láthatatlan ajándékát kapjuk, aminek pontos létezését és értékét talán a jövendő tudománya fogja felfedezni. Adjuk meg a megbecsülést, a tiszteletet és a valódi elismerést az édesanyáknak. Ez nem puszta udvariasság. Ezt az igazságosság kívánja meg. A valóság követeli meg. Ezen népünk élete múlik. Soha ne kelljen sokgyerekes édesanyának könnyes szemmel hazajönnie fodrásztól vagy orvostól azért, mert állítólagos felelőtlensége miatt kimosolyogják azok, akik nem vállalták az édesanyai méltóságot.

Ha ekkora a tisztessége az emberi édesanyáknak, mennyivel nagyobb a méltósága a szeplőtelenül fogantatott, istenszülő Szűz Máriának. Bűn nélkül jött a világra és személyes bűnével sem vált méltatlanná istenanyai hivatásához. Személyében törte át halandóságunk burkát. Személyében Krisztus után a második embert csodálhatjuk, aki eljutott a feltámadott test dicsőségére. A megdicsőült Krisztus és a Mennybe felvett Szent Szűz a mi személyes boldogságunk képe. Társaságukba várnak minket is, ezért könyörgünk hosszú évszázadok óta itt, Mátraverebély-Szentkúton, hogy a Szent Szűz anyai közbenjárása szabadítson meg minket minden testi és lelki nyomorúságunktól, szabadítsa meg népünket a kishitűségtől és minden önzéstől és segítsen el mindnyájunkat az örök boldogságra. Ámen.