Magyar fiatalok az erőszakmentes világért

– A szeptember 9. és 12. között rendezett utazásra tíz országból érkezett több száz résztvevő, középiskolás és főiskolás diákok. Mi vezetett benneteket arra, hogy fiatalokat egy ilyen zarándokútra hívjatok?

A válasz nagyjából benne van abban a kiáltványban, amelyet az út résztvevői fogadtak el. Bár sok évvel az után születtünk, hogy a zsidó nép ellen elkövetett Soá, “a teljes pusztulás”, vagy a romákkal és szintikkel szemben végbevitt Porajmos, “elpusztítás, elnyelés” megtörtént, mindez bennünket is közelről érint. A közöny és a gyűlölet ugyanis ma is felüti a fejét, amikor városainkban megaláznak egy embert nemzetisége, vallása, vagy etnikai hovatartozása miatt. Fájdalmas, de Magyarországon is előfordult a közelmúltban, hogy cigányok estek áldozatul az erőszaknak, pusztán származásuk miatt. Gyakran előfordul, hogy kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek válnak kitaszítottá. Gondoljunk a hajléktalanokra, akiket manapság a városainkban uralkodó állapotok miatt kiáltanak ki bűnbakká, holott a legszerencsétlenebbek közé tartoznak. Az evangéliumi felfogás szerint a rászoruló esetében egyébként sem azt kell nézni, önhibájából jutott-e ide. De ott vannak azok az idősek, akik elfekvőkben, „otthonokban” élnek, távol szeretteiktől, noha az embernek éppen élete legelején és végén van legnagyobb szüksége a személyes, gyengéd gondoskodásra. A harmadik birodalom sem azzal kezdte, hogy meghirdette és elkövette a Soát. Auschwitzban is először „csak” munkatábor működött. A gonosz mindig ésszerűnek látszó féligazságokkal férkőzik be az ember szívébe. Nem állítom, hogy ma újabb Auschwitz készülődik, de keresztényként nem alhatunk el; virrasztanunk és imádkoznunk kell, ahogyan Jézus kérte. II. János Pál pápa mondta a jeruzsálemi Yad Vashem mauzóleumban: „Emlékezni akarunk. Az emlékezésünknek azonban célja van: biztosítani azt, hogy soha többé ne kerekedhessen felül a gonoszság, ahogy a nácizmus idején ... Vallási tanításaink és tapasztalataink azt kérik tőlünk, hogy a jóval győzzük le a rosszat”.

– Hogyan terjesztettétek a zarándoklat hírét és hogyan fogadták a magyar fiatalok a meghívást? Hány magyar résztvevője van az utazásnak?

– Iskolákban, egyetemeken és plébániákon terjesztettük, de egyébként a Magyar Kurír hasábjain is, valamint a Katolikus Rádióban és a Mária Rádióban is. A leghatékonyabbnak mindig a személyes meghívás bizonyul. Magyarországról mintegy hatvan fiatal vett részt, de a résztvevők teljes létszáma tíz közép- és kelet-európai országból meghaladta a háromszázat. Nem magától értetődő, hogy valaki igent mondjon egy ilyen meghívásra. Hiszen mi közünk hozzá? Először érdemes megérteni: emberségünk és kereszténységünk arra hív, hogy ne csak a saját sérelmeinkkel, hanem a másikéval is törődjünk. A résztvevők között egyébként volt tizenkilenc, többségében igen szegény roma fiatal Gilvánfáról és a környező Baranya megyei falvakból. Az auschwitzi „cigány” barakkban ki van állítva a táborban elemésztett cigányok névsora. Megrázó volt, ahogyan ezek a fiatalok saját családjaik nevét keresték. A mintegy huszonháromezer meggyilkolt roma között több Bogdán nevét is felfedeztük. Mégis, az egyik lány a találkozót záró beszélgetésen ezt mondta: Az itt odaveszett áldozatok nekem mind családom, rokonaim. Származásom miatt engem is ért már otthon megaláztatás. De ezen az úton jól érzem magam, mert itt befogadnak. Hazaérve azért fogok fáradozni, hogy Magyarország is ilyen legyen, mint ez a zarándokút volt”.

– Ú gy volt, hogy elkísér benneteket Ceija Stojka asszony is. Miért éppen ő?

– Õ a roma holokauszt, a Porajmos egyik legismertebb, még élő áldozata. Bécsből kislányként hurcolták el családjával együtt, és túlélt több megsemmisítő tábort is. Sajnos egészségi állapota végül nem tette lehetővé az utazást. Így a tanúságtevő egy idős lengyel asszony volt, zsidó származású katolikus, aki kisgyermekként a gettó és az üldöztetés borzalmait élte át, amelyeknek édesanyja áldozatul esett. Õ azt mondta, hogy az emberek iránti rokonszenv mentette meg. Azóta is igyekszik a világra és másokra nyitottan élni; sokat utazott és olvas ma is. Ennek a nemzedéknek az elmúlta súlyos veszteség lesz. Volt, aki a túlélők közül azt vallotta, hogy életben maradásának legfőbb értelme az volt, hogy elmesélje a világnak, mi történt. Nekünk adták tovább, felelősségünk megőrizni. A kiáltványban megfogadtuk, hogy olyan világ építésén fogunk fáradozni, amelyben mindannyian együtt élhetünk. Rasszizmustól és erőszaktól mentes világot akarunk. A zarándoklat nem ért véget Auschwitzban, hanem mintha ott kezdődne: együtt indulunk útnak, hogy átadjuk más fiataloknak a szeretet kultúráját és annak erejét, hogy jobbá váljunk és jobbá tegyük országainkat egy békés Európában.

– A zarándoklat mottója: Európai fiatalok az erőszakmentes világért. Mi a legfontosabb, amit a fiatalok valóban megtehetnek az erőszakmentes világért?

– Egyrészt a kultúrára kell hatniuk. A megvetés, és a közöny szavaira a szeretet és a megbecsülés, az emberi élet iránti feltétlen tisztelet szavaival kell és lehet válaszolni. A történelem megértéséből és a szavakból tettek, gesztusok fakadhatnak. Mindez nem elvont beszéd, vagy széplelkűség, hanem realizmus: amire mi hívjuk a fiatalokat, az a szegények szolgálata, mert a szegényeket állandó ítélet sújtja a világ részéről, mi viszont az Úr Jézus irgalmát hirdethetjük nekik egy-egy látogatással, enni- és innivalóval, ruhával. Ha valaki csak egy magányos idősnek, hajléktalannak vagy egy szegény gyermeknek segít, máris jobb lett a világ.

Thullner Zsuzsa/Magyar Kurír