Május 11. Húsvét 4. vasárnapja "B" Jn 10,11-18

A II. világháborúban az egyik német város középkori székesegyházát a bombatámadás földig rombolta. A háború után nagy igyekezettel láttak hozzá az újjáépítéshez. A munkálatok befejezéséhez közeledve vissza akarták helyezni a főoltár fölött álló hatalmas feszületet a régi helyére. A feszület teste sértetlenül megmaradt, a szobor két karját azonban nem sikerült a romok között megtalálni. Mit tegyenek? - Faragjanak újat? Úgy döntöttek, hogy a korpuszt karok nélkül erősítik a keresztre és a feszület alá pedig egy márványtáblán ezt írják ki: Ti vagytok az én karjaim!
1. A Hivatások világnapján, Jézusnak a Jó Pásztorról mondott evangéliumát hallgatva elsősorban a papi és szerzetesi hivatások ügyére gondolunk. Milyen szép ez a kép: a ma élő és működő lelkipásztorok és szerzetesek az Úr kitárt karjai, a Megfeszítettnek és a Föltámadottnak egyszerre. a) Kétszer is visszatér ez a mondat: életét adja a juhokért. Jézus az Atya iránti szeretetből odaadja, maga adja, föláldozza életét övéiért. Ez az, ami megkülönbözteti a bérestől, akinek nem sajátjai a juhok. A pásztori hivatás lényege ez az önfeláldozó szeretet. Itt nem arról van szó, hogy valaki napi 8 órában (esetleg túlórákkal) egy ügyet képvisel, hanem arról, hogy sejtjeiben, szíve mélyéig átadja magát az emberek üdvözítésének: legyen az beteg, öreg, magányos, lelki beteg, gyónó, fiatal, gyermek, akit tanítani kell, imádkozó, akit bátorít, messziről érkezett, vagy mindig a templomba járó, vagy megtérő. Mindegyiket magáénak kell ismernie, mint a pásztor aklának minden egyes báránykáját. b) A pásztor-juh kép ennek ellenére mégsem megalázó, lealacsonyító. A juhok nem butaságukban, tehetetlenségükben követik az élen járó pásztort, hanem azért, mert ismerik hangját, ismerik őt magát, és a pásztor ismeri övéit. Ez a mély kötődés, ismeret a hit útján jön létre a lelkipásztor és a hívő között. Ez az öntudatos Krisztushoz tartozás lesz egyre mélyebb a hitoktatás, a katekézis, a bibliaórák, a lelki beszélgetések, a szentgyónások, a tanácskérések, a családlátogatások, a baráti beszélgetések által. Az embereknek nem a pap, vagy a szerzetes személyét kell egyre jobban meg-, vagy kiismerniük (persze ez is kialakul), hanem akit ő képvisel, akiről beszél, akinek a nevében cselekszik.
2. A számarányok, a statisztikák itthon, de világszerte is elég szomorúak: a legszentebb hivatás mintha egyre kevésbé lenne vonzó, sikeres, elismert pálya. Ennek oka azonban nemcsak a teljes odaadás hiánya, a jövőt is magában foglaló életáldozat vállalásához való bátorság hiánya, hanem általában az elhivatottság hiánya. Sok mindent csinálunk, sok mindenben látunk fantáziát, ami rövid távon kifizetődő, aminek hasznát látjuk, ami pénzt hoz, ami közmegbecsülésnek örvend. Nehezebben vállaljuk viszont az éjjeli műszakot, a szolgáló munkaköröket, a készenlétet igénylő, megterhelő, szabadidőt felőrlő tevékenységet. Ezért kevés az éjszakai nővér, a mentős orvos, az áldozatos pedagógus, a nevelő tanár. Nem elég ezeket a pályákat jól megfizetni, szimpatikussá is kell azokat tenni a közvélemény, a fiatalság előtt.
3. Ti vagytok az ő karjai! Papjaink, szerzeteseink. Mennyire nagy szükség van rájuk, mennyire rászorulnak arra, hogy fizikailag, szellemileg, felelősségvállalásukban és teherviselésükben mindannyian melléjük álljunk. Legtöbbjük idős, megviselt, elgyengült, a keresztjét egyedül hordozó – mégis pásztoraink. "Az aratnivaló sok, a munkás kevés" (Mt 9,37). Mielőtt kérnénk az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat, önmagunkba akarunk pillantani: kevesebb kritikával, önző elvárással, megszólással, indulattal akarom fogadni pásztoraim megszólalását, iránymutatását, szolgálatát. Nagyobb tisztelettel akarok fölnézni a hivatásokra; a magamét keresni, kutatni, ápolni, gondozni. És, ha tehetem, minél nagyobb részt akarok vállalni a legszentebb hivatás sikerében, nem elhúzódni, elfoglaltságokra hivatkozni, hanem erőt, szívet, energiát áldozni a közös Egyházunk építésének gondjára. Mindezek után persze őszintén és gyakran imádkozni működő papjainkért, püspökeinkért, diakónusainkért, szerzeteseinkért, s azért, hogy küldjön az Úr friss hivatásokat, fiatalokat, lelkeseket, önfeláldozókat, értünk élőket! Mózes az amalekitákkal folytatott harc során egy domb tetején kitárt karral imádkozott az izraeliták sikeréért, Áron és Húr tartották jobbról és balról a kezeit, hogy el ne fáradjon (vö. Kiv 17,8-15). – Ti vagytok az én karjaim! – szólítja a Megfeszített papjait. – Minket pedig arra hív, segítsünk e karoknak, hadd maradjanak imára kitárva, áldva fölöttünk! Pákozdi István/MK