Május 2.: HÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA "C" év (2)

Egy hatalmas németországi utcai plakáton bamba tekintetű, hízott, vastagszőrű juhok között új típusú, hatalmas, fehér Volkswagen gépkocsit reklámoznak. A felirat: Erő a nyájban! Milyen fatális tévedés, félreértés, hisz egy gépkocsi 40, 50, vagy 100, esetleg 200 lóerőt jelentő energiával mozog? Ahhoz, hogy az emberiség igazán előbbre, aztán majd üdvösségre jusson, nem fizikai erőre, nem is gyors computerre, hanem vezetőre, pásztorra van szüksége. Egy faluban meggyilkoltak egy öreg plébánost. Vagy negyven éve szolgált ott. Nem láthatta, nem érezhette soha, hogy temetésére megmozdult az egész vidék: nemcsak a katolikusok, még a hitetlenek is, minden járóképes ember eljött a búcsúztatására. Száz pap kísérte a temetőbe, az emberek sírtak, fájdalommal énekelték: atyánk voltál, s most árvák maradtunk...
1. Ki az az ember, akinek eltávozása ennyi emberszívet érint, ki az, akinek Mózesként kell népét vezetni, hajtani, noszogatni, lelkesíteni előre, aztán mégsem láthatja meg küzdelme gyümölcsét, mégsem örülhet az Ígéret földjének? A mai vasárnap, legalább egyszer egy esztendőben különös figyelemmel akarunk feléje fordulni, rá figyelni, a közösség atyjára és barátjára: a papra. A Jelenések könyvéből való részlet elénk állítja a Bárányt, Krisztust, aki „legelteti és az élő vizek forrásához tereli” övéit. Ez a pap feladata is, Jézus evangéliumi biztatásának értelmében: „Ismerem őket és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből”. Milyen nehéz feladat, különösen ma, amikor annyi langyos keresztény tér át a Jehova tanúi, vagy más szekták könnyű érzelmi földobottságot, gyors gyógyulást ígérő közösségeibe! Krisztus papjai nem a konfuciánusok mandarinjai, akik bálványimádásra tanították az ősi Kína természetimádóit, de nem is a taoizmus jógii, vagy az indiai sikhita guruk, de nem is csupán az iszlám előimádkozó müezzinjei. Krisztus papjai még az ószövetségi áldozat-bemutató papságtól is különböző szolgálatot töltenek be, és nem valamiféle Führer-ek, akik orruknál fogva vezetik az embereket. Az újszövetség papja a közösség atyja, akire szükség van, aki ismeri és vezeti a rábízottakat, nem a földi érvényesülés, a politika, vagy a tudományos kutatások terén, hanem a lelki élet, az üdvösség dolgai között, ezért a neve: lelkipásztor. Benne elsősorban atyát kell látnunk, „aki nem ezé vagy azé, hanem mindenkié, aki szemünk elé állítja és érzékelhetővé teszi a bizalmat és az összetartozás”(ahogy Joseph Ratzinger bíboros megállapítja). Ezt a szerepet pedig képtelen átvenni egy társadalmi intézmény, egy szórakoztató vagy ünnepeket szervező iroda. Egyházi közösség csonka, hiányos, béna, ha nincsen papja, vagy csak un. oldallagos ellátásban részesül, mint annyiszor manapság a paphiány miatt.
2. Mitől nehéz a papi élet? Nem attól, amire általában mindenki gondol, a cölibátustól, a nőtlenség állapotától. Korunk bonyolult élete, igényes elvárásai, szakértelmet és felelősséget követelő döntései, no meg az életben kínálkozó számtalan más hivatás, életpálya vonzása, az anyagiak, a család, a megszokott földi értékek mintha elhalványítanák a papi hivatás szépségét. Talán legnehezebb összhangba hozni az emberek lelkesedését és egyszer s mind elutasítását, értetlenségét. Ahogy a mai olvasmányban volt: sokan lelkesedtek a tanításért és megtértek, mások viszont kegyetlenül kiutasították maguk közül Pétert és Barnabást, akik azonban „lerázták lábukról a port” és a Szentlélek derűjével, szinte belülről érintetlenül haladtak tovább. A lelkesedés nem hiányzik a kisgyerekek, az idős betegek, a komoly problémával küszködő felnőttek részéről, ám értetlenség kíséri sokszor az áldozatvállalásról, a türelemről, a megbocsátásról, a kibékülésről, az erkölcsi követelményekről mondott szavaikat. Sokan megmosolyogják a papok igyekezetét, amin apostoli derűvel kell túltenniük magukat. Van valami gyökerében más a papi hivatás gyakorlásában, mint az orvoséban, pszichológuséban, mérnökében. Jézus így mondja önmagáról: örök életet adok nekik. Hát ez az, amire éppen a legkevesebb szüksége van – látszólag – az embereknek. Autószerelőre, lakatosra, lélekbúvárra igen, de arra, aki a túlvilágot építgeti bennünk, arra kevés (esetleg a temetéskor, vagy a kereszteléskor, az esküvőkor). Az emberek sokaságának nem kell az örök élet, nem kellenek a szentségek, nem kell a bűnbocsánat, de sokszor ettől az élettől is szabadulnának. A pap pedig akkor éli meg hivatása, küldetése örömét, ha életet táplál, növel, kísér. Ezért a papi szolgálathoz mindannyiunknak közünk van. Korunk papja nem elzárkózva, fényévnyi távolságra él a hívőktől, hanem valóban barátja és atyja a közösségének. Olyan valaki, akit mindig meg lehet találni, aki igyekszik meghallgatni és megérteni, aki biztat arra, hogy vannak ennek az életnek erőtartalékai, amelyekből föl tudunk tápászkodni, újra tudunk kezdeni, föl tudunk emelkedni. Egy speciális többlet-elkötelezettséggel rendelkeznek a szerzetesek, akik még az evangéliumi tanácsok, a tanítás, a betegápolás szolgálatát is vállalják.
3. „Az Úr az én pásztorom, nincs semmiben hiányom!” - énekeljük a 23. zsoltárban. Csak Krisztusra, a jó Pásztorra áll ez, papjaink, szerzeteseink a különleges hivatásuk, küldetésük, felszenteltségük, fogadalmaik ellenére is emberek maradnak. Olyan gyarló, esendő, bűnös emberek, mint amilyenek vezetésére vállalkoztak. Ezeknek a hibáknak a megtapasztalása azonban nem botránkoztathatnak meg minket, arról nem is beszélve, hogy nem lehetnek okai hitünk gyakorlása elmaradásának, lustaságunk, közömbösségük palástolásának (azért nem gyón valaki, mert gyermekkorában kapott egy pofont a plébánostól). Éppen ellenkezőleg: a világegyház mai, papi és szerzetesi hivatások világnapja arra való, hogy tisztázzuk magának a hivatásnak a kérdését, hiszen egyikünk sem élhet valamiféle elhivatottság nélkül: üres, céltalan az élet, ha erre nem találunk rá. Aztán itt az ideje annak, hogy helyreállítsuk a papról, a szerzetesről alkotott homályos elképzeléseink által befolyásolt tiszta képet, és őrizzük lelkipásztoraink becsületét, ne adjunk alapot mindenféle kósza pletykának, értékeljük, igényeljük szolgálatait. Legalább azzal segíthetjük őket, ha ma és sokszor imádkozunk értük: „kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába!” (Mt 9,38)
„Erő a nyájban” – Jézusunk, jó Pásztorunk! Add, hogy megbecsüljük csetlő-botló, öregedő lelkipásztoraink szavain, kezein át a te kegyelmeidet, az Anyaszentegyház megtartó erejét! Adj alkalmat, és érdeklődést belénk, hogy megismerjük őket, jó atyára, barátra leljünk bennük, s ha megszólal a Te összetéveszthetetlen hívó szavad, akkor bátran vállaljuk a papi és a szerzetesi hivatást, amely a földön a legszentebb, ezért állandó támogatásodra szorul! Ámen. Pákozdi István/MK