Marchisano bíboros szentbeszéde Sajószentpéteren

Francesco Marchisano bíboros a Vatikáni Szent Péter Bazilika archipresbiterének beszéde a sajószentpéteri templom felszentelésén, június 26-án.

„Te Péter vagy,
erre a sziklára építem egyházamat,
és az alvilág kapui nem vesznek rajta erőt.” (Mt 16,18)


Kedves Testvéreim!

Nagy örömmel fogadtam püspökötök szeretetteli meghívását, hogy közreműködjek e gyönyörű templom felszentelésén, amelyet az apostolok fejedelméről neveztek el. Boldog meghatottság tölti el szívemet, mert ez az utazás, azon túl, hogy alkalmat ad egy régi baráttal való találkozásra, lehetőséget teremt arra, hogy újra láthassak olyan helyeket, amelyeken már jártam és amelyeket emberi értékei és lakóinak hite miatt különösen nagyra becsülök.

A mai templomszentelés arra indít engem, a Vatikáni Szent Péter-bazilika archipresbiterét, hogy röviden elmélkedjem veletek Szent Péter alakjáról, akinek hathatós védelme alá kívánjátok helyezni egyházközségetek templomát.

Az újszövetségi Szentírás lapjairól tudjuk, hogy a Mestertől rábízott különleges feladatnál fogva Péter apostol személye mennyire kiemelkedik Jézus többi tanítványa közül. Annak ellenére, hogy ilyen különleges szerepet kapott, a Szentírás mégsem úgy állítja elénk a galileai halászt, mint egy magas, szinte elérhetetlen példát, hanem inkább a szélsőségesen emberi vonásokat mutatja be róla, és ez különösen közelivé teszi számunkra Péter személyét. Jézus megtagadásának keserű tapasztalatában megismerte az emberlét korlátait és az emberi esendőséget. Péter példáján meg lehet tanulni a megtérés alapvető leckéjét és az alázat konkrét gyakorlását, amelyek az elkövetett hibákat érdemessé teszik a megbocsátásra, akár az Úr, akár felebarátaink előtt.

Az Egyházban a péteri szolgálat jelentésének vizsgálatához nem lehet más kiindulópontunk, mint a Szentírás, és ebben az esetben mindenekelőtt az Újszövetség. Az Újszövetségben kidomborodik a Jézus által Simonnak adott történelmi megbízás mélységes értelme, amely arra ösztönzi a második Péter levél íróját, hogy az apostolok fejének tekintélyével támogassa meg az egységre és a közösségre való buzdítását egy olyan korban, amelyben a születő Egyház óriási változásokon ment keresztül.

Az evangélisták nyilvánvalóvá teszik Péternek, Jónás fia Simonnak, Jézus tanítványainak közösségében betöltött különleges szerepét. Meghívásától fogva új hevet kap: „Péter”, „Kéfás”, a „Szikla” (Vö.: Mt 10, 2; Mk 3, 16; Lk 6, 14; Jn 1, 42.), ebből levezethető, hogy Péternek az elsősége a tanítványok között nem más, mint hivatás, hívás, amellyel Isten fordul az emberhez.

Máté evangélista szerint Simon azért kapta a Péter nevet, mert megvallotta Krisztust (Mt 16,16): az apostol felismerte Jézusban az Izrael népe által várt Messiást. Ez az ő „hitvallása”, amely a jövőbeli egyházi közösség alapját képezi. Ezzel kapcsolatban állapítja meg Szent Ágoston: „Nem a szikla van Pétertől, hanem Péter a sziklától” (Sermones 76,1; 295, 1), világossá téve azt, hogy az egyház igazi sziklája Krisztus, akitől Péternek, „az Egyház sziklájának” a vallomása származik!

Péter az elsöprő lendület embere, de neki is szüksége van a megtérésre: Jézusnak sokszor kell határozottan kijavítania a Péterben élő Messiás-képet. „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” (Mt 16,23). Jelentőségteljes Péter bukásának tapasztalata, amelyet Jézus előre jelzett az utolsó vacsora után. „Simon, Simon, a sátán hatalmat kért fölöttetek, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy meginogj a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet” (Lk 22, 31-32).

Simon, a „Szikla”, aki arra kapott hivatást, hogy megerősítse testvéreit, szívében mindig megőrizte a galileai halász alázatosságát. Eszközeit tekintve szegény, „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: a názáreti Jézus Krisztus nevében állj fel és járj!” (ApCsel 3,6), de mindenek előtt lélekben szegény „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás” (Jn 6,68). Péter sziklává lett, pontosan azért, mert mindig az alázatos galileai halász volt és az is maradt. Igazában. a szegénység teszi hitelessé az Evangélium szolgálatát, mint ahogy az egyházi közösségben az alázatos szolgának az a képessége teszi lehetővé az igazi közösséget, hogy képes meghallgatni másokat. Éppen az alázatosság, saját korlátainak világos ismerete, az Atya akaratára való őszinte ráhagyatkozás, annak tiszta tudata, hogy neki is megbocsátottak és szeretik őt, tette Pétert pásztorrá azzal a megbízatással, hogy legeltesse az Úr nyáját: azt a nyájat, amely csak rábízatott, de nem az övé.

A feltámadás után Jézus először Péternek jelent meg „Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, ismét az Írások szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek” (IKor 15,3-5). Ezáltal a feltámadás első hírnökévé tette őt. Pünkösd után Péter volt az első hithirdető Jeruzsálemben, Szamariában és Cezáreában (vö. ApCsel 8,14 köv.), misszionárius, aki az első pogányokból lett keresztényeket is befogadta az egyházba (vö. ApCsel 10,1 köv.). Mindezek fényében az első keresztény közösségek megértették, hogy Péter halálával nem csökkent az igény a hit és a szeretet péteri szolgálata iránt, ami nem más, mint az Egyház igazi hivatása.

Az a választás, hogy ezt az újonnan épült templomot a galileai halász tiszteletére szenteljék fel, akit húsz évszázaddal ezelőtt Krisztus szeretete meghódított, és akit ugyanő, nevét Péterre változtatva, tanítványai fejévé és a születő Egyház vezetőjévé tett, dicséretes jele a Róma Egyházával való megbonthatatlan köteléknek. Jele továbbá a ragaszkodásnak és az odaadó szeretetnek az apostolok fejedelme iránt, akinek segítsége kifejezésre jut a kitartó imádságban és ragaszkodó közelségben az Egyház legfőbb küldetését irányító Apostoli Szentszékhez, hogy a világot és a történelmet üdvözítő Krisztus örömhíre elterjedjen az egész földön.

Az alázatos galileai halász, akinek az Úr azt a feladatot adta, hogy a teli hálót a bárkába húzza, Péter, aki először tett hitvallást Krisztusban, és aki az isteni gondviselés akaratából Rómába jött, hogy elszenvedje a vértanúságot, maga őrizze, vezesse és szüntelen közbenjárásával segítse mindazokat, akik ebben az új egyházközségben dolgoznak, hogy átjárja őket az igazi testvéri nyitottság és az őszinte missziós lelkület.

Kedves Testvéreim!

Szeretnék még hosszú ideig veletek időzni, de azt hiszem, eljött a pillanat, hogy egy szívből jövő jókívánsággal és egy őszintén kiesdett áldással befejezzem elmélkedésünket: kívánom, hogy az apostolok fejedelmének közbenjárására mindnyájan elnyerjétek a kegyelmet, amire vágyakoztok, és égi védelmet magatok és szeretteitek számára.

Ámen