MÁRCIUS 13. NAGYBÖJT 5. VASÁRNAPJA „A”-ÉV

Rómában, a Via Veneto elején, amely nem az elmélyedt lelki életről híres, a kapucinus barátok templomában, a kriptában érdekes látvány fogadja a betérőt. Négyezer barát csontjaiból kidíszített helyiségek: csigolyák, medence- és lábszárcsontok, koponyák. Belőlük vannak a csillárok, a fali díszek, a kápolnák oltárai, szinte minden. Néhány csontváz egyben maradt, barát-ruhát visel fehér kordával. A látvány kissé riasztó, bár a játékos kedvű szerzetesek talán éppen a halál tényével való barátkozásuk miatt alakították így házi temetőjüket. Itt minden arról beszél, amit a kripta feletti templom oltára előtti egyszerű márványlap hirdet a zárda alapítójáról, a Barberini család egyik jeles tagjáról, aki maga is kapucinus lett: „Hic iacet, pulvis, cinis et nihil” (aki itt fekszik, por, hamu és semmi). – A halállal szemben sokféle emberi magatartást ismerünk: ha a baleseti krónikákban mások, idegenek haláláról van szó, a mindennapossá vált számadatok, háborúk, szerencsétlenségek áldozatainak látványa miatt, sokszor meg sem rezzenünk. Az orvos, a mentős, a boncterem dolgozója számára egy exitus. A filozófus megpróbálja az ember személyiségének egészében értelmezni, magyarázni, elfogadtatni. Aki viszont érzelmi, „szív-közelbe” kerül a halállal, mint az az édesanya, aki hirtelen veszíti el kisfiát, az őrületig küzd vele. Akár az az ember, aki fiatalon megtudja, hogy menthetetlen, gyógyíthatatlan beteg, és kiszolgáltatottja közeli halálának.
 
1. Jézus mielőtt maga kimondaná a Getsemáne éjjelen: „Halálosan szomorú a lelkem... Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely” (Mt 26,38-39) – mélységesen megrendülve, barátja, Lázár elvesztésével kapcsolatban kerül szembe a halál tényével. Egészen emberi ez a találkozás, ez a szembesülés: Jézus sír, ami oly ritka az evangéliumban. És ez nem színjáték, mint ahogy nem volt az Jairus leányának, vagy a naimi ifjúnak az életre keltésekor sem. Igaz, őszinte emberi átélés, amely része az életnek, amelyhez semmi köze annak, hogy ő isteni erővel bír és tudja, hogy Lázár az ő akaratán és csodás szaván keresztül életre fog kelni. – Fontos pontja ez a János-evangéliumnak: ahogyan a szamáriai asszony, vagy a vakon született ember esetében itt is valami nagyon lényeges dologról van szó, amit az ősegyház igen fontosnak ítélt a hittanulók felkészítésében, a katekumenátusban. Ezért olvassuk ezt a jelenetet éppen utolsó lépcsőként ma, szenvedés-vasárnapján. Szembesülnünk kell a halállal, és hinnünk kell a föltámadásban!
 
2. A jelenet leírásában van két találkozás, ami nem elhanyagolható: Mártáé és Máriáé. Õk azok, akiknek közelségét, vendégszeretetét az Úr többször élvezte, s ők azok, akik a vele való korábbi találkozásokból sokat megsejtettek, tanultak: Ha itt lettél volna, nem halt volna meg Lázár… Ám nem jajveszékelnek, nem vádolnak, nem rimánkodnak, inkább sietnek Jézushoz és a lábai elé borulnak. Ez a hit és a rákövetkező hitvallás: „Hiszed ezt? – Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Messiás” - aki hisz, az meglátja Isten dicsőségét -, a történtek alapja, az egyetlen helyes magatartásforma a halállal szemben. A nővérek úgy fordulnak Jézushoz, mint egyetlen garanciához, amellyel az elmúlás gondolata legyőzhető. Istenszeretetük Jézusba kapaszkodik: ha valaki tud tenni valamit, az egyedül ő. Nem tudják, nem képzelik, nem fontolgatják, hogyan és mikor, csupán feltétlenül bíznak benne.
 
3. S ekkor hangzik el az igen egyszerű, mégis határozott parancs: „Vegyétek el a követ… Lázár, jöjj ki!” Megtörténik az, amire senki sem számított, hiszen már négynapos holttesttel állnak szemben, a döbbenetes csoda: „Isten meglátogatta népét” (Lk 7,16). Kétségtelenül Jézus ezzel a tettével is már a saját föltámadását akarja előkészíteni, azt a hitet, amely elfogadásához kell, ami ennek az evangéliumi részletnek és magának a kereszténységnek is a lényege: „Én vagyok a föltámadás és az élet… mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg örökre” vagy rövidebben: „Aki hisz a Fiúban, az örökké él!” (Jn 3,35). Jézus megtanít arra, hogy a halál központi kérdés az életünkben, az ő földi életében is az volt; meg kell küzdenünk vele, szembe kell nézni vele, el kell vállalni, meg kell rá válaszolni, át kell menni rajta. Megtanít arra, és a szentek ezt értették meg, hogy a halál egy kapu, amely után is van valami, sőt igazában akkor kezdődik az élet. Lellisi Szent Kamill 40 éven át nyílt sebeket hordozott a lábán, a misztika nagyja, Keresztes Szent János öt gennyes sebbel, a lourdes-i gyógyító forrás szentje, Bernadett szörnyű tályogokkal küzdött, Assisi Szent Ferenc szembetegséggel és legmagasztosabb istenélményei közepette fájdalmas sebhelyekkel (stigmákkal); az életben máris jelen van a halál.
 
Sokan látták, amit Jézus tett és hittek benne… zárul az evangélium. A kővel elzárt sírbarlang, a leplek, a kendők mind-mind szimbolikus módon Krisztus föltámadására utalnak. Szent Pállal valljuk: „Semmit sem hoztunk erre a világra, és nem is vihetünk el semmit” (1Tim 6,7), az a dolgunk, hogy magunkba fogadjuk annak Lelkét, aki föltámasztotta Jézust, mert ő kelti életre a mi halandó testünket is (vö. Szentlecke). – Mors bona, nihil aliud! – Zrínyi Miklós hasonló hangzású közmondás-variánsát (Sors bona…) választotta mottóul Illyés Gyula egyik versciklusához, (vö. Kézfogások c. gyűjteményben, 1956). Jó halált, semmi mást! Ezzel a fohásszal induljuk a szenvedésbe, halálba menő Krisztus nyomába! Ahol mindennek vége, ott kezdődik az Élet, a föltámadott Élet, az örökkön át tartó Élet, az Isten Élete! Ámen.

Pákozdi István/MK