MÁRCIUS 20.: VIRÁGVASÁRNAP „A”-ÉV

Voltak hitszónokok, akik azt tartották, vannak olyan szentírási helyek, amelyek után nem lehet, nem szabad prédikálni. A híres protestáns teológus, Karl Barth így sohasem mert szólni a János evangélium híres helyéről: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (3, 16). Talán ilyen hely a passió is. Jobb csöndet tartani, elmélkedni, fohászkodni, imádkozni.
 
Ha szólunk, nem róla szólunk, hanem inkább Virágvasárnap mélységes mondanivalóját akarjuk kifejteni, amelynek része Jézus szenvedéstörténete. A mai ünnepnek ez a hivatalos címe a Misekönyvben: Urunk szenvedésének vasárnapja, Virágvasárnap. Igaz, hiszen nincsen az évben még egy vasárnap, amikor Urunk szenvedését ünnepelnénk, a vasárnapok Jézus Krisztus feltámadásának emléknapjai. Ez a vasárnap azonban, vérének színével megfestve egészen a szenvedésének szentelt ünnep, nagypénteki kínjainak bevezetése. Lelki, szellemi döbbenetének, fájdalmának érzése ott vibrál a hozsannát zengő, ünneplő tömegben, mely között szamárcsikón vonul be Jeruzsálembe. Ó, te szent város, hogyhogy „nem ismered föl látogatásod idejét” (Lk 19, 44), miért kell érted könnyekre fakadnom? Jeruzsálem leányai, miért engem sirattok, magatokat és gyermekeiteket sirassátok, hitetlenségeteket, igazságtalanságotokat, Messiást és a keresztényeket üldöző állandó ellenállásotokat! (vö. Lk 23, 28) A szamárháton vonuló, szegény Király jól látja a kiáltó ellentétet, lelkében mélyen megrendül miatta. A dicsőség és a hozsanna nem kábítják el.
 
Azután pedig elénkvetül a passióból Jézus halálfélelmének képe: „Halálosan szomorú a lelkem… a lélek kész, de a test gyenge” (Mt 14, 33. 38). Micsoda valóság, hát nem ezt éljük át nap, mint nap? Nem ez kínozza a gyógyíthatatlan betegeket, nem ez a kiábrándult, kiüresedett ember életérzése. Milyen közel van hozzánk az a Jézus, aki maga is szenved! Milyen tragédia az, hogy testünk az időnek, a mulandóságnak, a betegségnek, a gyengeségnek, a kísértéseknek kiszolgáltatottja?
 
A ma elhangzott Máté-passió része az a mondat, amelyet Mel Gibson Passiójából ki kellett hagyni: „Az ő vére rajtunk és a mi gyermekeinken!” (27,25) Ez abban a pillanatban hangzott el, amikor a népnek döntenie kellett Barabás, egy köztudottan bűnös elítélt és az igaz Jézus Krisztus között. A nép fennhangon, egyhangon, egy akarattal kiáltotta Jézus vesztét, és ez volt a döntő pillanat, amikor Pilátus is beadta a derekát. A mondat nem a zsidóságot terheli, főképpen nem a ma élőket, hanem mindannyiunkat. Ezen a mondaton minden nagyhéten nagyon sokat kellene elmélkednünk. Ez a mondat lelkitükör, ez a mondat magyarázat minden sikertelenségünkre, minden rosszra, ami a XXI. századi világot is nyomja. Ez a mondat Urunk szenvedéstörténetének végkövetkeztetése.
 
Végül álljunk meg egy pillanatra Jézus utolsó fohászánál: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Amikor Jézus ezt a zsoltáridézetet kimondta, nemcsak összefoglalta az egész ószövetséget, de megtestesülésének legmélyebb pontjához érkezett, ennél mélyebbre értünk, emberekért nem süllyedhetett. A 21. zsoltár minden kínlódó, Istentől elszakadt, az ő távolságában élő ember hangja, amelyről Jézus nemcsak tudott, de maga is átélte, kiadta. A hívő zsidó embernek már ennek hallatára ki kellett volna mondania azt, amit azután egy pogány, egy római százados kiált világgá: „Ez valóban Isten Fia volt!” – Ha más nem, ez a hitvallás erősödjék ma bennünk, és az egész nagyhét ünneplésében! Ámen. Pákozdi István/MK