MÁRCIUS 27.: HÚSVÉTVASÁRNAP

„Mi tanúi vagyunk” (ApCsel 10,39). – Szokatlan húsvéti üdvözletet kaptam. Egy lap, rajta ez a szöveg: „A sírban már ne keress! A többiről kérdezd a barátaimat! – aláírás: Jézus”. Talán ez lehetett volna az első körlevele hozzánk, ha egyáltalán akart volna ilyet írni föltámadása után. Nem akart, hanem rábízta az örömhírt és minden földre hozott kincsét, hűségét, evangéliumát és szeretetét választottaira, az Egyházra, akik századok és ezredévek multán hamisítatlanul, hitelesen és megbízhatóan állítják: igenis mi vagyunk az ő tanúi! – A budapesti Nemzeti Múzeumban őrzik azt a domborművet, amit a XIII. század közepén helyeztek a szentkirályi templom bejárata fölé. A jákihoz hasonló, román stílusú kőfaragáson Krisztus jobb kezével fölfelé, a baljával lefelé mutat, mindkét oldalon pedig a templom építői, donátorai térdelnek és imádattal tekintenek a föltámadt Krisztusra. Sokat mondó ez a kőbevésett jelenít: minket ábrázol, akik ölelő hitünkkel vesszük körül Jézus Krisztus legnagyobb misztériumát, dicsőséges föltámadását.

1. Ha valaki ma, a kereszténység legnagyobb ünnepén veszi a fáradságot és elolvassa mind a négy evangélista leírása szerint a Jézus föltámadásáról szóló híradásokat, annak szemébe ötlik a tény, hogy nincs bennük semmi rendkívüliség. Egyszerű, rövid, mondhatnánk szűkszavú tényközlések, melyek kiegészítik egymást. Semmi elragadtatás, álom, rémtörténet, mese, hanem éppen ellenkezőleg: „normális” körülmények között, mégis páratlanul rendkívüli esemény. A szűkszavúságból jellemző a Jánosról szóló állítás: „Látta és hitt!” (Jn 20,8) Az asszonyok híradása után ő ért legelőször a sírhoz, de csak Péter után lépett be, és saját élményéről jegyzi le: akkor látott és hitt. Mint ahogy majd a Tibériás-tónál is igen kevés szóval, csupán ennyit mond Simon Péternek: „Az Úr az!” (Jn 21,7) Jézus föltámadásának ténye valami olyan bizonyosság, amiről nem regények szólnak, nem lexikonnyi kötetek tárgyalják, – bár később a teológia igyekezett minden részletét körüljárni, megfogalmazni, tanításba tömöríteni, – elég róla egy-egy lényeges szóval beszélni, a valóságot nem a szavak áradata hitelesíti, hanem a tény ereje. Szinte ezeket a leglényegesebb szavakat, gesztusokat, szimbólumokat örökíti meg az Egyház, amikor a húsvéti vigíliában ünnepel, és velük fejezi ki a kifejezhetetlent. A tűzszenteléssel, a húsvéti gyertya meggyújtásával, a keresztségi ígéretek megújításával és az újra felharsanó Alleluja énekével, amely a zsoltárokból ismert régi felkiáltás: „áldott legyen Jahve!” Valaha a leviták énekelték, a nép megismételte, most hosszú idő után az evangéliumra, Isten örömhírére figyelve a feltámadás ünnepi kürtjelévé válik.

2. Az Újszövetség a Jézus feltámadására vonatkozó tudásunk kettős okát jelöli meg: az üres sír tényét, és Krisztus megjelenéseit. A sírt asszonyok találták meg felnyitva, ők Jézus föltámadásának legelső tanúi. Amennyiben ez legenda, vagy az apostolok kitalálása lenne, akkor egész biztosan nem asszonyokkal hitelesíttették volna, akik abban az időben nem számítottak érvényes tanuknak. Az üres sír arról beszél, aki benne feküdt, annak szentségéről, aki másként élt mint mi, mert másokért élt, halálával pedig a legtökéletesebb kiszolgáltatottságot vállalta értünk. Az üres sír beszél a síron túli életről, az örök élet valóságáról, amelyről annyit tanított, s ami több, mint a naimi ifjú, Jairus leánya, vagy Lázár élete, akiknek egyszer újra meg kellett halniuk. Jézus megjelenései pedig Péternek, az apostoloknak és mintegy 500 személynek azt bizonyítják, hogy ő nem kísértet, szemtanuk látták, ettek vele, beszéltek vele, sőt sokan a vérüket ontották a föltámadás hitének igazáért.

3. „Ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek” – állítja Szent Pál (1 Kor 15,14). A kétezer éves Egyház krisztusi hitében osztozva talán nem is az üres sír, vagy a megjelenések elfogadása a legnagyobb kérdés, hanem ennek a fáradt, elöregedett, kétségbeesett, közömbös emberiségnek a mindennapi élete, amelyhez alig jut közel Isten örömhíre. Hányan tartják csukva a szemüket, fülüket azok iránt az értékek iránt, amelyek a föltámadás hitigazságából erednek, amelyek felemelték az embert, az irodalom, a munka, az esztétika, a művészetek, az orvostudomány és betegápolás, a nevelés és a zene terén (meg még hány oldalról)? Hányan csukják be a fülüket, mindkét fülükbe egész napon át szóló walkmant kötve, keleti misztikus tanokat, életfilozófiákat hallgatva, a munka, a pénzszerzés lázában égve, vagy csak a hasznosság elvét követve. Mennyire más lenne az életük, és valamennyiünk élete, ha ők is hinni tudnának a „szép csendesen” világot teremtő Istenben, aki Mária méhében titokzatosan megtestesült, és aki húsvét hajnalán ugyanilyen „észrevétlenül” föltámasztotta a sírból Jézust; abban, aki ugyanígy, minden szenzáció nélkül, mégis csodálatosan rendezi a világot és benne a mi életünket is.

Joggal érezzük nagyon fontosnak ezt a szerepünket, a tanúskodást: szóval, életpéldával annak hiteles közlését, hogy Jézus él, Isten nem mondott le semelyikünkről, a mi nemzedékünkről sem! Isten a keresztények tanúságtételén keresztül (is) meg akarja győzni a világot arról, hogy jobb dolog élni, mint meghalni, hogy jobb tisztán, nyílt szívvel fölfelé tekinteni, mint bujkálni, bujdosni, búsulni, rettegni, bűnhődni. A ma élő keresztényeknek az egész világon az a legfőbb kötelessége, hogy helyreállítsa a világ megrendült hitét a szeretetben. Ahogy az új-pozitivista filozófus, Ludwig Wittgenstein állítja: „Csak a szeretet hihet a föltámadásban. Vagy a szeretet az, ami hisz a feltámadásban... a megváltás az, ami legyőzi a kételyt” (Észrevételek, Atlantisz Kiadó 1995, 51-52). – Feltámadunk! – írták mélyen hívő elődeink a temetők kapui fölé; „béke – nyugalom – élet” – írták az őskeresztények a katakombák márvány sírzáró tábláira. Élj örökké! Krisztusban neked is életed van! Teérted is feltámadt! Neked is van üzenete! Mi biztosak vagyunk benne, hogy a feltámadt Krisztus valóban örömnappá, sőt állandó ünneppé teszi az emberi életet. A szenvedésre megdicsőülés következik. A budai Fő utcában lévő görög katolikus templomnak van egy ezüst kézi keresztje: egyik oldalán a megfeszített Jézus képe van belegravírozva, a másik oldalán a feltámadt, dicsőséges Krisztus. Áldásra emelve mindkét misztérium egyszerre magasodik fölénk. Mi tanúi vagyunk ennek! „A sírban már ne keress! A többiről kérdezd a barátaimat!” Ámen. Pákozdi István/MK