MÁRCIUS 6. NAGYBÖJT 4. VASÁRNAPJA „A” ÉV

Egy sokat tapasztalt, idős, osztrák püspök (Reinhold Stecher) így mesélte el élete legrövidebb prédikációjának élményét: egyszer fogyatékos, szellemileg sérült gyermekekhez hívták bérmálni. A körükben működő káplán csak azt kérte a főpásztortól, a prédikáció nem lehet 3 percnél hosszabb. Fejtörést okozott a püspöknek, aki székesegyházhoz, tömött termekhez, vidéki templomokhoz, jámbor apácákhoz vagy kritikus fiatalokhoz szokott, mit is mondjon ilyen rövid idő alatt? Eljött az óra, ott ültek előtte a bérmálkozók. Így kezdte: „Kedves gyerekek, a mama, a papa és a testvérek, meg a nénik, bácsik szeretnek Benneteket. És a nővérek is szeretnek Titeket. Meg akarják mutatni, hogy szeretnek Titeket. És ilyenkor megsimogatják a fejeteket, a hajatokat és arcotokat, ahogyan én is most ezt teszem... A bérmáláskor – Isten szeretete simogat meg Benneteket, mert ő szeret Titeket. Ha tehát ezzel a szent olajjal keresztet rajzolok a homlokotokra, akkor maga a jó Isten simogat meg Titeket…” Aztán jött a bérmálás: egy fiú elé lépett a püspök, akit a mamája a karjában tartott, alig tudta lefogni görcsösen hadonászó mozdulatait. Amikor pedig a krizmával a homlokát érintette, elhúzódott a szája, mintha mosolygott volna és nagynehezen ezt mondta: s-sííí-mogat... És szája sarkából lecsöppent egy kis nyál a szép ünnepi ruhájára. Anyja veszi a zsebkendőt, hogy letörölje, és ugyanazzal a mozdulattal rögtön saját könnyeit is beletörli (Hétköznapi morzsák, örök bölcsességek, Bp. 1992,74-77).

1. Isten simogató szeretete, törődése, atyai gondoskodása, vigasztalása végigvonul az egész üdvtörténeten. Ott van Ábrahám, Jákob, Mózes életében, körülöleli a magányos Illést, de ezt érzi a süketnéma, a naimi ifjú, akinek koporsóját érintette az Úr, a gyermekek és a mai Evangélium vakon született embere is. János evangélista a vakon született meggyógyításának történetében tragikus iróniával szemlélteti a világosság és a sötétség különbségét. Az egyik oldalon áll Jézus, világos tettekkel, beszédével, átlátható, segítőkész személyiségével. Õ maga a Világosság, mellette az, aki sohasem látott még az életében, akinek eddig csak éjszaka volt, most viszont ajándékul kapta a látást, a világosságot, a fényt. A másik oldalon viszont ott állnak Jézus ellenfelei, a „jól látók”, a farizeusok, az írástudók, akiknek nem kell se fény, se szemüveg, akik nem hisznek Jézusban, mindent tökéletesen tudnak, látnak nélküle. Micsoda ellentét a világosság és a sötétség között! „Az igazi világosság ... a világba jött... mégsem ismerte fel őt a világ...” (Jn prológus 1,9-10). És a küzdelem tart, olykor iszonyú méreteket ölt, gondoljunk csak arra, mennyi az aljas rosszindulat, a feneketlen homály, a szellemi tunyaság, vakság... Sokszor az az érzésünk, szinte teljesen ki vagyunk szolgáltatva a „sötétség hatalmának” (vö. Lk 22,53), mintha Jézus szenvedésének órája állandósult volna a világban, az éjszaka (vö. Jn 13,30). A szenvedés misztériuma pedig egészen átjárja a világot: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46)

2. Ez azonban mégsem a teljes igazság: a vakon született szemei megnyílnak, megvilágosodik, mert Jézussal, a világ Világosságával találkozik, aki megérinti őt. Így a vak mindannyiunk szimbóluma. Aki erre a világra születik, az mind a sötétség hatalma alatt áll, vak, mert homályban botorkál. A sötétségből „csodálatos világosságára” (1 Pt 2,9) Isten hívott meg minket, a sötétség birodalmából kiragadva áthelyezett bennünket szeretett Fia országába, a Világosságba (vö. Kol 1,12). A vaknak meg kellett fürödnie a Silóé-tavában. Onnét visszatérve nyerte vissza a látását. Az egyházatyák ebben is a keresztség előképét látják: a Jézusban hívő ember a megtisztulás fürdőjében világosodik meg, ugyanúgy fokozatosan jut el a teljes hitvallásig, mint a szamáriai asszony Jákob kútjánál. A tanítványaival mellette elhaladó Jézusban először csak egy közönséges embert vesz észre, aki megérinti őt. Majd a farizeusok vádaskodásaira megvallja: Jézus próféta. Miután pedig kiutasítják a zsinagógából, mert nem engedi magát megfélemlíteni, újra találkozik Jézussal, leborul előtte és csak ennyit mond: „Hiszek Uram!” – de ebben benne van minden. A vak ember ekkor jut teljes és tökéletes látásra.

3. Egy idős pap mesélte, a világháború után, hadikórházban egy megvakult fiatalemberrel találkozott. Szemébe hullott gránátszilánkok vették el a szeme világát. A kétségbeesett férfi ezt kérdezte tőle: „Mondja, számomra most már mindig éjszaka lesz csak?” A pap nehézkesen magyarázta, hogy helyzetén aligha lehet változtatni, mire a férfi hirtelen a mellét verve folytatta: „persze, mert elhagytam az Istent!” Hosszú beszélgetés után meggyónt, felvette a szentségeket és megnyugodott. A pap távozásakor ezzel köszönt el: „Vakságom által lettem igazán látóvá!” Jézus szavai tényleg betelesednek: „akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak”. El sem tudjuk képzelni az életünket a tájékozódás fontos, természetes eszköze, a látás nélkül, de ennél még fontosabb a hit szemével, az örök élet felé pillantás.

A középkorban nagyböjt 4. vasárnapjának stációja a római Jeruzsálemi Szent Keresztről elnevezett bazilika volt. Laetare - vasárnapján a pápa egy rózsaszállal a kezében vonult be a templomba, a kísérő papság is díszes, rózsaszínű öltözetben. A katekumenek pedig a 121. zsoltárt énekelték: „Örvendek, amikor azt mondták nekem, az Úr házába megyünk”, mint azelőtt a Jeruzsálem felé tartó zarándokok. A XI. századtól e napon a pápa arany rózsát áldott meg és a lelki tavasz szimbólumaként egy-egy kimagasló teljesítményt nyújtó személyiségnek adományozta (talán ez volt a későbbi Nobel-díj őse). A mennyei Jeruzsálem örök világossága felé haladva örüljünk mi is annak, hogy Isten megérinti a lelkünket, sebzett világunkat simogatja, gyógyítja, ápolja – mi lenne velünk, ha hiányozna Isten jóságának simogató szeretete? Pál apostol ókeresztény himnusza húsvétot váró hitre szólít: „Ébredj, ki alszol, támadj fel holtodból, és Krisztus rád ragyog!” (Ef 3,14) - Ámen.

Pákozdi István/MK