Márfi Gyula érsek a családról a Család évében

Első gondolatom a családdal kap­csolatban, hogy Isten is család. Ez azt jelenti, hogy Isten nem egy világfeletti magányos létező, hanem három sze­mélynek lét- és szeretetközössége.  Kétségtelen, hogy a Szentháromsá­got, az Atya, a Fiú és a Szentlélek közösségét nem egyes pogány vallá­sok hite szerint képzeljük el, a Szentlélekre például nem osztha­tó ki az „anya-szerep”. Azt sem árt tudnunk, hogy az isteni személyeknek nincs testük, így nemiségük sem. Isten nem férfi és nem is nő, ugyanakkor mégis magában hordozza mindazt a gazdagságot, amely a nemek megalkotásában, a férfi és nő megteremtésében mutatkozik meg. Ezt fejezi ki az ember teremtéséről szóló bibliai szöveg: „Isten megteremtette az em­bert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1,27).

A család szentsége fejeződik ki abban is, hogy az első két személyt „Atyának” és „Fiúnak” nevezzük, illetve, hogy a férj-feleség kapcsolat alkalmas Krisz­tus és az Egyház szeretetkapcsolatának felidézésére. (vö. Ef 5, 25-33)

A Biblia egészének szilárd tanítása, hogy szent az élet, és szent az élet forrása, illetve felnövekedésének helyszí­ne, a család. Ezért a keresztény embernek kötelessége támogatni a családo­kat. Ez a kötelesség vonatkozik a cöli­bátusban élő hívekre, így a papokra és szerzetesekre is.
 
Ez a támogatás annál is fontosabb, mivel napjainkban rengeteg támadás éri a családot. Sokan még az új magyar alkotmányban is azt kifogásolják, hogy egyáltalán mer beszélni a családról, mint a társadalom alapjáról, és a családról beszélve meghatározónak tekin­ti a férfi és nő szeretetkapcsolatát. Vannak, akik egyenesen „múltba réve­désnek” minősítik a család emlegeté­sét. Az igazság ezzel szemben az, hogy a család erősítése nem múltba révedés, hanem a jövő építése.
 
És éppen a család tagadása jelenti egy rég letűnt kornak, a Római Birodalom hanyatló időszakának felidézését.
 
A Római Birodalom dekadens, pusz­tulásba vivő periódusában a színházak már nem katarzist (lelki tisztulást) nyúj­tottak, hanem az erkölcseiben meg-roggyant nép (görögül: démosz) alan­tas igényeinek kielégítését, többek között leszbikus és homoszexuális szerelmi jelenetek bemutatásával. Az asszonyok már nem gyermekeikkel büsz­kélkedtek, hanem szeretőikkel. És az is általánossá vált — Szent Pál beszámolója szerint — hogy a férfiak és a nők „a természetes szokást természetelle­nessel váltották fel” (Róm 1,26). (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez volt az a kor, amelyben az arénák már nem nemes versengések, sportesemények helyszínei voltak, hanem véres gladiá­tor-játékoké. Ezeket az arénákat töl­tötte be a kiéheztetett vadállatok üvöl­tése és az eléjük vetett keresztények halálhörgése is... )

Nekünk minden erőnkkel védekeznünk kell azokkal a hamis prófétákkal szemben, akik gender ideológiát, „kulturált válást” és a negatív „másság-kultuszt” hirdetve pusztítják az egyházat és a társadalmat.
 
Nekünk nincs jogunk ahhoz, hogy eldobjuk az életünket akkor sem, ha nem magunk döntöttük el, hogy meg akarunk-e születni vagy sem. Ugyanígy ahhoz sincs jogunk, hogy megváltoz­tassuk magunkkal hozott nemünket csak azért, mert azt nem mi magunk választottuk. „Kulturált válásról” éppúgy nem beszélhetünk, mint Michel­angelo Pietájának „kulturált kettéfűré­szeléséről” vagy egy virágzó fa kultu­rált derékba töréséről. Ugyanígy nem állíthatjuk azt, hogy a laza kapcsolat­ban élő élettársak vagy az egynemű partnerek nem rosszabbak, mint a hit­vestársak, csak — úgymond — „mások”. Itt ugyanis nem pozitív másságról van szó, mint például egy futballcsapatban, ahol a jól játszó kapus, hátvéd, kö­zéppályás vagy csatár valóban nem rosszabb a másiknál, csak: más. (Ugyanez a helyzet egy zenekarban is: a jól játszó fúvós vagy billentyűs nem rosszabb, mint a jól látszó vonós, csak: más.) Az élettársak, az egynemű part­nerek és a saját hibájukból elváltak a­zonban nem lehetnek alternatívái az igazi hitveseknek már csak azért sem, mert gyermekeik számára nem tudnak olyan biztonságos otthont nyújtani, mint a hitvesek. (Az otthon meleg biz­tonsága rendkívül fontos a gyermekek egészséges lelki és testi növekedése szempontjából.)
 
Ne tartozzunk azok közé, akik „sza­badságot ígérnek, holott maguk is a romlottság rabjai” (vö. 2 Pét 2,19). Ne adagoljuk túl a drága szabadságot se magunknak, se gyermekeinknek, mert a szabadság olyan, mint a só vagy a gyógyszer: csak mértékkel jó. Legyünk elkötelezett emberek, akik mernek életre szóló döntést hozni, és adott szavukat mindhalálig megtartják, le­gyen szó Istenről, hitvesről, családról, egyházról vagy hazáról.
 
Tekintsük plébániai közösségeinket és egyházmegyénket is úgy, mint egy nagy családot, vállaljunk szívesen kö­zösségi szolgálatot, és rá fogunk jönni, hogy a közösség önzetlen szolgálata nagymértékben segíti egyéni kibontakozásunkat, önmagunk jó értelemben vett megvalósítását is.
 
Add, Uram, áldásodat reánk, család­jainkra, közösségeinkre, egyházközösségeinkre, egyházmegyénkre, katolikus egyházunkra, hazánkra és az emberiség nagy családjára is!

(Részletek a Családunk című családpasztorációs folyóirat 2011. júniusi számából)

Magyar Kurír