Márfi Gyula érsek: Egyház és állam kapcsolata sosem volt felhőtlen

1568-ban a tordai országgyűlés korszakalkotó döntést hozott: először mondta ki a világon több egyháznak a törvény előtti egyenlőségét, a római katolikus, a lutheránus, a református és az unitárius vallás egyenlőségét. Mindegyiknek biztosította a szabad vallásgyakorlás jogát, s erre büszkék lehetünk, hiszen a történelmi Magyarországon került sor erre elsőként. Ezt a jogot az 1571. évi marosvásárhelyi országgyűlés meg is erősítette – emelte ki Márfi érsek.

A főpásztor általános áttekintést adott ezután arról, hogyon alakult a vallásszabadság ügye az emberiség történelme során. Rámutatott: megfigyelhető, hogy ahol keresztény, muzulmán vagy ortodox többségű lett a vallási paletta, ott legtöbbször a kisebb közösségeket elnyomta a többségi vallás. Megfigyelhető továbbá, hogy az állam, a világi uralkodói hatalom miként avatkozott bele az egyházak belügyeibe.

A Katolikus Egyházban a pápaválasztás gyakorlata jól példázza ezt a történelemben. Kezdetben a papság és a nép megválasztotta a pápát Rómában, majd az előkelőbb, gazdagabb családok kezdtek beleszólni ebbe, s volt mikor az előkelő római családok marakodásából született meg a döntés a pápa személyéről. Később egyre erősödött bizánci és a nyugat-római császárok befolyása. 1059-ben alakult meg a bíborosi kollégium, amelynek feladata lett a pápaválasztás. De a császárnak még ekkor is volt megerősítési joga, s ha nem hagyta jóvá a testület döntését, az illető jelöltet nem választhatták meg. Ez egészen 1903-ig érvényben volt; a spanyol, a francia, a német és az osztrák uralkodóknak vétójoguk volt. Az első három században a Római Birodalomban üldözték az Egyházat, szinte minden pápa vértanúságot szenvedett hitéért. 313-ban a milánói edictum hozott változást, amikor Nagy Konstantin császár kimondta a kereszténység szabad vallásgyakorlásának jogát. Az uralkodóknak és a pápaságnak a kapcsolata azonban a történelem folyamán folyamatos ütközésekkel volt tele – hangzott el az előadásban.

Márfi érsek utalt a pápák avignoni fogságára, valamint az invesztitúra harcra a X-XII. században a német-római császárok és a pápák között. A Habsburgok is beavatkoztak az Egyház életébe, Magyarországon 1990-ig érvényben volt a főkegyúri jog – emlékeztetett a főpásztor. Részletesen szólt Mária Teréziának az Egyházzal való kapcsolatáról, arról, hogy mikor a pápától 1758-ban megkapta az „apostoli király” címet, nagyon komolyan vette, és mindenben beleszólt az Egyház ügyeibe. Megadóztatta az egyházi javadalmakat, számadást követelt a püspököktől is, adót szedett be az új püspökségek javára, sőt csökkentette a búcsúk, nyilvános körmenetek számát például.

Az Egyház és az állam viszonya tehát a történelem során mindig is egy kényes kérdés volt – mutatott rá a veszprémi érsek. Elmondható: általában a pápák, püspökök, hívek voltak kiszolgáltatott helyzetben az államhatalmakkal szemben. Manapság két véglet létezik állam és Egyház kapcsolatát illetően, de mindegyik hibás, rossz. Az egyik az „államegyháziság”, amelyben teljesen összeolvad az állam és az Egyház; vagy az állam és Egyház gyökeres szétválasztása. Az államegyházi változatban vagy a papok dirigálnak az államnak, mint például ma egyes iszlám országokban, vagy az állam dirigál az Egyházban. A másik végletben pedig az állam teljesen kizárja az Egyházat a világi állam ügyeiből, és fordítva, mondván: a vallás magánügy. Ez érvényesül Franciaországban és ez a tendencia érvényesül egész Európában. Egy mellkereszttel egy francia püspök például nem léphetne be laikus intézménybe, s egy polgármester nem nyilvánulhatna meg egyházi helyszínen hívő emberként. Ez skizofrén állapot – hangsúlyozta a főpásztor: „Én nem két ember vagyok, hanem egy. A sekrestyében nem vetem le a magyar állampolgári mivoltomat, és ha az önkormányzathoz megyek, nem vetem le keresztény, püspöki voltomat.”

Mi a megoldás? – vetette fel. Csakis egy arany középút, amelyben konstruktív együttműködés valósul meg Egyház és állam között. Egy felelős állam támogatja azokat az egyházakat, amelyek építő tevékenységet folytatnak, hiszen állampolgárainak a közérzete, lelki békéje – amely a vallási szertartások, a hit megtartó ereje által épül – nem lehet közömbös számára.

Márfi Gyula veszprémi érsek befejezésül példaként idézte az együttműködő, optimális kapcsolatra a magyar alaptörvény bevezető sorait, melyekben azt olvashatjuk többek között: „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, s hazánkat a keresztény Európa országunk különböző vallási hagyományait. Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet. Összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet. Tiszteletben tartjuk történelmi alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét…”

Toldi Éva/Magyar Kurír