Marista szerzetesek levele: Városunk, Aleppó a megsemmisülés szélén

A szerzetesekből és önkéntesekből álló, apró marista közösség békeidőben humanitárius csoportok munkáját koordinálja Aleppóban. Már a bombázások elején úgy döntöttek, hogy nem hagyják el a várost, hanem a lakosság mellett maradnak, és igyekeznek segítséget nyújtani az elsősorban szunnita menekülteknek. Az alábbi két levelet a marista közösség a La Croix című francia lapnak küldte el.

2012. július 26-án kelt levél:

„Este 11 óra van. Itt, Aleppóban, egész nap több mint 40 fok volt. Távolról hallom a lövések zaját. A szobámban vagyok, a közösségemben.

Városunk, Aleppó, az ország második legnagyobb városa és gazdasági központja a megsemmisülés szélén áll. Már több mint egy hete fuldoklik. A harcok a város egyre nagyobb részére terjednek át. Az emberek menekülnek, búvóhelyeket keresnek, bolyonganak, és igyekeznek meghúzni magukat utcán, parkokban, iskolaépületekben, bárhol. Mindenki igyekszik megtalálni az övéit, a házak tárva-nyitva állnak…

Nincs kenyér, nincs áram, nincs benzin, nincs tej, nincs gyógyszer, csak a háború réme van ott mindenhol. Itt ólálkodik körülöttünk. Az utcákon émelyítő szag terjeng. A város minden oldalról körül van zárva. Bárkit bármikor elrabolhatnak vagy megölhetnek. Az emberek rettegnek. A félelem legyengít, megbénít, megöl…

És felmerül a kérdés: mit tegyünk? Meneküljünk, mint annyian mások? Maradjunk itt megbénulva? Cselekedjünk? De mit?

Először úgy döntöttünk, hogy folytatjuk minden tevékenységünket. Továbbra is szerveztük a nyári táborokat és a többi oktatási projektünket. De aztán rá kellett jönnünk, hogy a veszély óriási, és le kell állnunk. A döntés múlt kedden született meg: leállítjuk a munkáinkat.

De a munkáink leállítása nem egyenlő a missziónk leállításával. El kellett határoznunk együtt, nekünk, szerzeteseknek és világiaknak, hogy mit tehetünk a fennálló helyzetben. A Dzsabal-El-Szaid negyedben, ahol több mint 25 éve dolgozunk a legszegényebbek mellett, most még szegényebbeket találtunk… a menekülteket! Feléjük fordultunk hát, a gyerekek, a nők, a férfiak felé... A gyerekek örömmel fogadtak bennünket. Velük töltöttük az első napunkat.

Örültek nekünk, a gyerekek előbújtak a lyukakból, ahol meghúzták magukat. Rengetegen voltak... egész tömeg. Egy labda felvidította őket… Játszottak, táncoltak, énekeltek… Mindegyikük egy-egy külön történet, ami megelevenedett előttünk. Egy kislány elmeséli, mennyire fáj neki, hogy árva maradt... Az egyik kisfiú rögtön egy ceruzát ajándékozott az egyik társunknak, és azt mondta neki, hogy ’szeretlek’... Egy kislány lassan megnyílik, mert olyan kéz nyúlik felé, ami nem löki el, és lassan leengedi eddig a fülére tapasztott kezét... Ugrókötelezik, mosolyog... Az imám háláját fejezi ki nekünk...

Valaki megkérdez: ’Keresztények vagytok?’ Egy öregember odajön hozzám, megölel, és azt mondja: ’köszönöm’. Nem ismerem, a nevét sem tudom, és nem tudom, mit köszön meg nekem, de amikor megölel, szeretet és bizalom költözik közénk. Micsoda tartás! Sehonnan egy panasz. Hálát adnak Allahnak. (…)

Folyton azt kérdezik: ’El fogtok menni, de ugye visszajöttök?’ Bizalom ébred közöttünk. A gyerekek elkísérnek minket, amikor délben eljövünk tőlük. (…)

Több dologra is sürgős szükség lenne. Most, a Ramadán idején, amikor muzulmán testvéreink böjtölnek, még inkább. Orvosra, gyermekgyógyászra, gyógyszerekre, tejre, takaróra, higiénés eszközökre, szappanra, tisztítószerekre, matracra, ruhára, élelemre…

A menekültek két iskolaépületben húzzák meg magukat. Kilencszázan szoronganak egymás mellett, és a tömeg folyton nő. A családok (kétezer ember) a parkban táboroztak le. Szenvednek a hőségtől, de nem akarnak zárt helyre menni. Talán azt remélik, reggel arra ébrednek, hogy hazamehetnek… márpedig ez az álom most nagyon messzinek tűnik, és semmi kilátás arra, hogy a belátható jövőben megvalósulhat, már ha az otthonuk létezik még egyáltalán…

És ők itt csak egy csepp a menekültek, az otthonukat vesztettek, a mellőzöttek tengerében… Nekünk azonban már nevek: Zeinab, Musztafa, Ali... Arcok, történetek, tekintetek... Értük és miattuk kockáztatunk... Igen, kockáztatjuk az életünket. Vannak gyerekek, akinek nincs hírük a szüleikről. Egy csapat önkéntes otthont alakított ki nekik. Mindnyájan tudjuk, milyen kockázatos dolgozni most, amikor a fegyverropogás egy pillanatra sem szűnik. De nem elég-e egyetlen gyermekmosoly is, hogy eloszlassa minden félelmünket?”

2012. augusztus 2-án kelt levél

„Július 26-i levelünk óta az itteni helyzet semmit sem javult, a harcok ugyanúgy folytatódnak Aleppó külső negyedeiben. A többi városrészben pedig a távolabb felrobbanó bombák és a golyózáporok hangja, valamint az emberrablás és a gyilkosságok folytonos veszélye teszi próbára az idegeket.

A benzinhiány és a közbiztonság helyzete miatt az utcák üresek, a pékek kifogytak a lisztből, a szemetet senki sem viszi el, az áramot és a vizet korlátozzák, és senki nem mozdul ki otthonról. Csak a menekültek, akik otthagyták általában igen szerény otthonukat és kevéske ingóságukat, megszöktek a háborús övezetekből, és itt kóborolnak az utcákon menedéket keresve. Parkokban és iskolákban húzódnak meg. A hatóságok harminc iskolát nyitottak ki a menekültek elszállásolására, de csak az épületet biztosítják, az ellátást a civil szervezetekre bízzák.

Közösségünk jelenleg ötven tagot számlál, zömében fiatalokat. Három, egymással szomszédos iskola ellátását vállaltuk magunkra Aleppó egyik külvárosi negyedében, amit az aleppói keresztények Dzsabal-El-Szaidnak (Miasszonyunk dombjának), a muzulmánok pedig Sejk-Makszudnak hívnak. Nagyjából kilencszáz ember van itt összezsúfolódva, főleg családok 4-8 gyerekkel, mind Szíriában élő muzulmánok, de különböző etnikum képviselői: arabok, türkmének, kurdok, romák.

A mi munkánk több szinten zajlik. Először is igyekszünk biztosítani számukra a lakhatás alapvető feltételeit: matracokat, törölközőket, ivóvizet. Azután az élelmet: iftárt (napnyugta utáni étkezést, mivel a Ramadán időszakában vagyunk) a felnőtteknek, napi háromszori étkezést a gyerekeknek, és tejet a csecsemőknek. Ezen kívül a higiéniai körülményeket: egészségügyi eszközöket, a helyiségek, illetve a mellékhelyiségek tisztántartását… Végül pedig az egészségügyi ellátást: indítottunk egy mozgó orvosi szolgálatot fiatal orvosokkal, akik körbejárnak, hogy ellássák a betegeket, és ingyenesen gyógyszereket biztosítanak számukra.

Ne feledjük, hogy ezek az emberek abban az egy szál ruhában hagyták el az otthonukat, ami épp rajtuk volt. Ezért igyekszünk ruhákat szerezni nekik, főként a csecsemőknek és a gyerekeknek. Elsősorban a gyerekekkel foglalkozunk. Igyekszünk elfeledtetni velük a háborút és a nyomort. Huszonöt fiatal marista váltja egymást mellettük reggeltől estig, és játszik velük, illetve tanítja őket.

De mindaz, amit teszünk, semmit sem érne, ha nem közös értékrend mentén cselekednénk: ha nem tisztelnénk a másikat, ha nem testvérként bánnánk vele, hanem szegény segítségre szorulóként, ha nem lennénk alázatosak, ha nem úgy közelednénk hozzájuk, hogy megőrizhessék méltóságukat, és a gyerekekkel nem az atyáskodás teljes mellőzésével foglalkoznánk.

Cserébe láthatjuk a gyermekek arcára visszatérő mosolyt és a felnőttek tekintetében tükröződő testvéri érzéseket (…). Számunkra ez a legnagyobb fizetség.”

Magyar Kurír