...Marosi Ernő művészettörténészt, az MTA alelnökét

– Milyen a művészet és a liturgia egymásra hatása a középkori katedrálisok építészetében?
– Tudjuk, hogy a korai ókeresztény kultusz színhelye az antik lakóház volt. Nem a liturgikus tér volt a kiindulópont, hanem adaptáltak egy éppen létező teret. Azt is tudjuk, hogy az ókeresztény bazilika a konstantinusi korban, mikor monumentális formákat kapott, nem az antik kultuszépülethez, nem is a templomépülethez csatlakozott, hanem egy nagyméretű épülettípushoz: a fórumi bazilikához, amelyben berendezkedett. Ott kapott helyet az a fajta liturgia, melyen a klérus úgy viselkedik, mint a magas rangú római állami tisztviselők, átvéve ruhájukat, formalitásukat, a hivatali működésükhöz szükséges apparátust, valamint a képi díszeket is. Ezekből az látszik, hogy nem a templom határozta meg a liturgiát, vagy a liturgia a templom kialakítását. Sokkal érdekesebb, hogy miként nézzük a művészetet és a liturgiát. Ezek sok esetben nem egyeztethetők össze egymással. Más az, ha a művészettörténet oldaláról nézzük, és más, amikor a liturgiának a cselekményét szimbolikusan vagy teológiai szempontból nézzük. A teológiai értelmezés nem funkciója a létező gyakorlatnak, épületnek vagy képnek. A művészettörténetből nem vezet közvetlenül út a liturgikus értelmezéshez. Sokkal inkább arról van szó, hogy két, egymástól elszigetelt területen utólag keresünk magyarázó elveket, s ez már a középkori liturgia-magyarázó irodalomban is így volt. Sok olyan templom van például, amelynek a szentélyénél megtörik a tengelye. Kézenfekvő volt a magyarázat, hogy ez Jézus Krisztust ábrázolja, amint kiterjesztett karjaival függ a kereszten, s a fejét, mikor meghalt, félrehajtotta. Ez a tipikus példája a beleértelmezett magyarázatnak.

– Mi volt az alkotó szerepe a liturgikus tér kialakításában?
– Művész, mint olyan nem létezett akkoriban. A művészet autonómiája egy újkori fogalom, viszont szeretjük visszamenőleg visszavetíteni a fogalmainkat, és az autonóm művészt valahogy kikeresni magunknak a régebbi korokban is. Vasari könyve szerint Michelangelo volt ilyen. Mesterember létezett régen, s a liturgikus kompozíció szerzője sem ő, hanem a megrendelő volt. A későbbi Bakócz kápolna esetében párhuzamot lehet vonni a magyarországi állapot meg az itáliai között. Bakócz megfordult Itáliában, ismerte az ottani művészetet, de egy más kultúrából származott. Ha Michelangelo Magyarországra vetődött volna, még az igazi nevét se ismertük volna meg. Bakócz viszont úgy tartotta magát számon, mint a kápolna „auktora”, s valóban, nem tudjuk, hogy ki építette azt. Ha Firenzében épült volna, biztosan feljegyzik az igazi alkotót, Magyarországon nem volt fontos a mester neve.

– Kinek a teológiai ismeretei tükröződnek a középkori egyházi építményeken?
– Úgy tűnik, nagyon nem foglalkoztak a középkori építtetők a teológiai ismeretekkel. Valamiféle általános igény alapján döntötték el, hogy milyen legyen egy épület. A megrendelő kikötötte, hol helyezzenek el számára egy sírt, hol legyen oltár (az olasz példa különösen vonzó volt), s a családtagjai legkedvesebb szentjeinek szobrait is elhelyeztette. A művészt ugyan mesterembernek tekintjük, de sokszor mégis ő volt a legtájékozottabb abban a tekintetben, hogy hova mi való. Bakócz Tamás ilyesmikben nem mélyedt el, sokkal inkább azzal törődött, hogy kápolnája épüljön csupa vörös márványból, minden legyen megaranyozva. Ezek az ő nagyúri voltát szemléltették. A kupola alatti csegelyekben, ahol a kápolnában Bakócznak, valamint a királynak és Szatmári Györgynek a címere van, ott színes terrakotta reliefek szoktak lenni Firenzében. Bakócz azonban inkább a címereket választotta a csegely díszítő elemeként, s nem mondjuk a négy evangélistát, vagy a négy egyházatyát, mellyel a képi program gazdagodhatott volna. Õt a pompa vonzotta, meg a reprezentáció. A korábbi vidéki plébániák más szintet képviseltek. Az ottani papság olvasni, énekelni tudott, de inkább a liturgia gyakorlatában hasznosította ezeket az ismereteit. 1500 táján már terjed az olvasás, a műveltség Magyarországon is. Az ábrázolás dolgában a legnagyobb szakértő azonban mégis az a festő, aki tudja, mit festett az előző templomban, mit szokás az oltár fölé festeni, mit a sekrestyebejárathoz, hogy kell ábrázolni a szenteket, hogy néz ki egy keresztre feszítés kompozíciója, hogy lehet igazodni a falfelület görbületeihez. A liturgiai alapú kidolgozás birtokában ekkoriban sokkal inkább a művész állott, akit nem tekintettek másnak, mint mesterembernek.

– Ha már szóba került a Bakócz kápolna, érdemes végigvenni, milyen átalakításokon ment keresztül az idők során. Rudnay bíboros lényegesen megváltoztatta a kápolna képét.
– A Bakócz kápolnát teljes mértékig átépítették. Ezt az is bizonyítja, hogy ismerünk olyan XIX. századi metszetet, amelyen a kápolna helyzete egészen más. Az a szint, ahová leszállították, nyolc méterrel mélyebben van, mint ahol a középkori katedrálisban állt. Pákh tervei szerint igen hamar, egy év alatt megtették ezt, s a Bakócz kápolna, ahogy most látható, egy műemléki rekonstrukció eredménye. Darabjaira szedték szét, de már fordítva helyezték vissza, ugyanis a kápolna a régi székesegyház déli oldalán helyezkedett el. Észak felé volt egy magas íve, amely a Szent Adalbert székesegyház mellékhajójával kötötte össze. Tudjuk azt is, hogy a székesegyház keletelt volt, vagyis a város irányában volt a szentélye, de ezt megfordították, s a Duna felé eső oldalra került át. Így a Bakócz kápolna keletelése az új bazilika építésekor a szentéllyel együtt változott meg. A nagy ívből egy nagy falív lett, majd egy klasszicista ablak került bele, s alá került az a stallumsor, amely eredetileg a túlsó oldalon volt. A másik oldal fülkéje most egy bejárat, ahol egy alacsony ív látható. A kápolna sekrestyéjét lebontották, s nem őrizték meg a részleteit. Az ív maradványai a kriptába kerültek, a külső épület gyakorlatilag teljesen eltűnt. A legnagyobb veszteség az volt, hogy az eredeti fémkupola megsemmisült az aranyozott reliefjeivel együtt. Alighogy elkészült az új templom alapja, egy kripta fölé helyezték a kápolnát, s belefoglalták a székesegyház tömbjébe. Úgy tűnik, hogy sokáig nem fejezték be az épületet, s azt hagyták meg, amit áthelyeztek. Már csak Lippert József, Simor János érsek építésze tervezte meg a XIX. század utolsó harmadában azt az új kupolát, ami mai is fölötte van. Sajnos az áthelyezéssel minden dolog, ami még megvolt akkor, kutathatatlanná vált. A Bakócz kápolnának, mint épületnek a hatástényezői csak 25-30 százalékban érzékelhetők. Mondhatni, kegyeletes és áldozatkész beavatkozás érte a Bakócz kápolnát.

Magyar Kurír