Mauro Giuseppe Lepori: A Péternek nevezett Simon

Kultúra – 2008. június 23., hétfő | 12:20

Mauro Giuseppe Lepori, a svájci Hauterive monostor ciszterci apátja Simon Péter életének egyes állomásait bemutatva és cselekedeteit elemezve keres választ arra a kérdésre, hogy mit jelent korábbi életünkkel radikálisan szakítva, mindent otthagyva követni Krisztust.

A szerző szerint Simon Péter a Jézus követését jelentő „izgalmas és megható” dráma legjellegzetesebb alakja. Kezdetben vonakodás nélkül felad mindent, hogy kövesse Jézust, hiszen az első napi különleges halfogás után további csodákban reménykedik, de később, amikor közeli, személyes tanúja lesz annak, hogy Jézus olyan meghökkentő, szokatlan dolgokat mond, cselekszik, amelyekkel kivívja a zsidóság elitjéhez tartozó farizeusok és szadduceusok haragját, s csak idő kérdése, hogy mikor fognak erőszakkal fellépni a Mester – és így a tanítványok – ellen is, hogy legyőzze gyengeségét, folyton ismételgetnie kell az első igent, felidéznie azt a pillanatot, amikor először találkozott Jézussal, és megragadta Krisztus arcának különleges szépsége, amelyen „egyszerre tükröződött a szomorúság és a boldogság. Simont édes érzés öntötte el, annyira, hogy mindent elfelejtett, mindent, ami a mindennapok során idegesítette: a hajó, a halak, a fogás, a tenger, testvére, felesége, anyósa. Nem létezett számára más, csak az az arc.”

A könyv szerzője rámutat: Jézus alapjában véve csak egyetlen dolgot kért a tanítványoktól, hogy feltétlenül bízzanak benne. Szigorú csak akkor volt velük, amikor észrevette a bizalom hiányát. A tanítványok ugyanis hiába fogadkoztak, hogy feltétlenül megbíznak Jézusban, ha konfliktushelyzet alakult ki, „kivétel nélkül ismét beleestek a félelem, a kétség és az aggodalom csapdájába…” Követték ugyan mindenhova Jézust, de egyre nehezebben értették, merre vezetnek a Mester útjai, s főleg, hogy mi lesz ennek a vége. Péter sem volt ez alól kivétel, ám kétségei, megingásai ellenére is, egyre világosabban körvonalazódott előtte a bizonyosság: az igazság, lelke üdvössége a kapcsolatban rejlik, amely Jézushoz fűzi: „Nélküle az élete elvesztette értelmét, mintha tekintete csupán a saját semmiségére szegeződött volna.”

Érzékletesen írja le a szerző azt a lelki folyamatot, ami Péterben lejátszódik a három, az evangéliumban egymás után következő, kiemelt jelentőségű epizód során: Péter hitvallása, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia, Jézus válasza: „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 15,13-20) Jézus első jövendölése szenvedéséről és feltámadásáról, amelyre reagálva Péter félrehívja Mesterét és megpróbálja lebeszélni – „Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled” –, ám Jézus rákiált: „Távozz előlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!” (Mt 16,21-23) Lepori szerint ekkor Péter megrendül és magába fordul. Az Úr heves reakciójából megsejti, hogy „a rábízott küldetés, illetve Jézus szenvedése és halála közötti kapcsolat szükséges és felbonthatatlan, ami azt jelenti, hogy kettejük barátsága csak úgy lehet teljes, ha felvállalja a Mester vészterhes sorsát.”

Ugyanilyen alapossággal mutatja be a szerző Péter gyötrődő lelkiállapotát a Jézus kereszthalálát követő órákban, amiért magabiztos fogadkozása ellenére, háromszor megtagadta Mesterét. (Mt 26,69-75) Péter úgy érzi ekkor, elvesztette élete minden értelmét, „Eltöltötte a keserű tudat, hogy ő maga senki és semmi. Nem volt több, mint ez a tudat, örökre erre ítéltetett, mert a semmi önmagától nem változik, nem olthatja ki saját öntudatát… Péter számára most, hogy Jézus nem volt többé, nem létezett a valóság. Jézus nem volt többé, mert Péter megtagadta, megtagadta azt, ami összekapcsolta őket, azt a kötődést, amely, mint a gyermek számára az anyai öl, lehetővé tette, hogy éljen.”

Ebből a végtelennek látszó reménytelenségből emelkedik ki Péter Jézus feltámadását követően, majd amikor Krisztus háromszor kérdezi meg tőle – „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” – és ő háromszor felel igennel erre a kérdésre, Jézus pedig rábízza juhainak a legeltetését (Jn 21,15-17), tisztul meg lelkileg teljesen, és válik számára bizonyossá: „Jézus hisz neki, hisz a szeretetében…, kezdettől hitt benne, azóta, hogy először találkoztak a parton. Csak most, csak ebben a pillanatban döbbent rá Péter arra – azután, hogy három évet vele töltöttek, azután, hogy látták szenvedni és meghalni, miután ő megtagadta és magára hagyta –, csak most értette meg, hogy Jézusnak szüksége van az ő szeretetére, hogy Jézus, az Isten Fia, aki legyőzi a halált, szomjazik az ő szeretetére.”

Mauro Giuseppe Lepori számára Simon Péter az evangéliumi szent, aki sokkal inkább „mi”, mint a többiek, közelebb áll a mi emberi kicsinységünkhöz, és mégis olyan közel van Krisztushoz. „Pétert mindig követhetjük; mindig Jézushoz vezet minket, Jézussal egyesít minket, mert sohasem engedte meg saját gyengeségének, hogy szívében elszakadjon Krisztustól, még akkor sem, amikor megtagadta Õt.” Ezért Simon Péter életútja megtanít bennünket arra, hogy „úgy kövessük Jézust, ahogy Õ szeretné, hogy úgy csatlakozzunk Krisztushoz, ahogyan megadta nekünk, hogy szerethessük.” (Szent István Társulat)

Magyar Kurír