Max Picard: Menekülés Isten elől

Max Picard zsidó hitben nőtt fel, élete derekán katolizált, majd földi útja vége felé ismét visszatért zsidó gyökereihez. Elgondolása szerint az ember mindig menekült Isten elől, ám a modern kor menekülését az különbözteti meg a korábbiaktól, hogy régebben a hit általános volt, az egyént megelőzően létezett, azaz: adott volt a hit objektív világa. A menekülés kizárólag az egyénben játszódott le, „azáltal jött csak létre, hogy az egyén egy döntési aktussal elszakadt a hit világától, menekülését előbb meg kellett teremtenie, ha menekülni akart.” A könyv megjelenésének idejében viszont az Isten előli menekülés nem egyedileg meghatározott aktusok következménye, „inkább egy folyamatosan fennálló, magától működő menekülőüzemről van szó: mintegy iparosodott az Isten előli menekülés, ez benne a szörnyű, ilyen soha nem volt még.” – írja a kötet szerzője.

Max Picard rámutat: a menekülés világában az ember minden feléje közeledő lehetőséget ellenőrizetlenül közel enged magához, azok pedig eltűnnek előle, mielőtt dönthetne róluk. Ahol viszont nem születik döntés, ott komolyság sincsen. A kísérletező kedvű ember akár a legrettenetesebb lehetőségek előidézését is megkockáztatja, és ehhez bátorság sem kell, „mert ahol minden lehetséges, ott bátorság sem létezik.” A kalandvágyók ezért semmilyen lehetőségtől sem riadnak vissza: poénból vagy pusztán kísérletképpen kacérkodnak a rettenetessel, ki akarják próbálni, „létezik-e még egyáltalán rettenetes, egyáltalán valósággá válhatna-e még egy rettenetes lehetőség: háborúk, gaztettek, járványok csupa sikeres kísérleteknek tűnnek, aki pedig nem éli túl, úgy hal meg, mint aki szerencsétlenül járt kísérlet közben.”

Ebben a világban, amelyben a valóság lehetőségekben oldódik fel, vétek sem létezik, hiszen bármi történjen is, „az csupán lehetőségek kombinációja, tehát nem tett, a kombináció pedig, mintegy tréfából, álarcot visel, adott esetben a háborúét.” Valójában azonban nem háború, pusztán csak lehetőség, amit legkönnyebben a háború álarcát felöltve lehet elintézni, anélkül, hogy az ember bármi vétekre gondolna. Ahol nincs vétek, ott bánat sincs, „a hit világából a menekülés világába szétszóródott és a vétkes tettet felidézni próbáló ember elől pedig elragadja e bűnös tettet a lehetőségek tengere, úgyhogy eltűnik előle.” Ennek következménye, hogy az ember „egyre hevesebben követi el az előle egyre hevesebben elillanó gonoszságot, mintegy a megszállottja lesz, egyre nagyobb szörnyűségeket követ el, mígnem mozdulatlan szörnyként áll előtte.”

Max Picard kiemeli: a hit világában semmi nem volna lehetséges, ha Isten csupán lehetőség lenne. Ezzel ellentétben a menekülés világában nincs hit, Isten pusztán lehetőség. Nem Isten elől menekül az ember, hanem valamilyen lehetőség elől, s fenntartja magának a jogot, hogy „hol ezt, hol azt a lehetőséget nevezze Istennek, aki elől menekül.” A menekülők Isten egész lényét utánozzák a menekülésben. Isten azonban, „talán irgalmában, kiútként hagyta meg ezt a menekülőknek, hogy az utánzásnak köszönhetően ismét megtalálják a valódi lényéhez vezető utat.”

A könyv szerzője vallja: mivel az embert s minden létezőt, az egész világmindenséget Isten teremtette, „több áll bennük rendelkezésre, mint ami puszta egzisztenciájukhoz szükséges.” Ahol Isten alkot, ott a pusztán szükségesen túl valami Több keletkezik. A dolgok e „Többen” élnek, s mivel ez a Több ott jött létre, ahol Isten alkotott, „szüntelenül újraképződik, valahányszor alkotás történik: minden képen, az ember alkotta képen is, ott van ama első, Isten alkotta kép áldása, ama első Több nyoma, s hogy ez láthatóvá váljon, a dolgok képi kifejezésére sarkallják az embert. A kép Isten Többjére emlékezteti, s csak e Több miatt létezik.”

Max Picard szerint csak azért teremtette Isten az embert saját képére és hasonlatosságára, hogy e Több jelen legyen a képmásban, s hogy e Több miatt megidézzék a szeretetet. A szeretet azonban „megcsappan menekülés idején, s főleg azért apad el, mert a szeretet ragaszkodik a dolgokhoz – a menekülés embere viszont épp ezt nem akarja: ragaszkodni.” Következésképp a menekülés embere a Teremtő által alkotott képet sem akarja, a kép ugyanis ragaszkodó szeretetet teremt. „Megfosztják a képet a világtól, hogy egyáltalán ne is lehessen igényt tartani többé a szeretetre.”

A helyzet azonban az, hogy elsődlegesen a szeretet hiányzik, mégpedig azért, mert a dolgok a valódi istenkép nélkül léteznek a földön. „Talán ők is olyan szörnyen kép nélküliek, hogy nyomorúságuk szeretetre indít, a szeretet pedig szánalomból megjelenik náluk. Ám csak a legnagyobb szeretetet lehet ilyen szörnyű képnélküliséggel, e képtelenség által megidézni: csak Isten szeretete jöhet szóba.”

Max Picard végső következtetése: a menekülés teljes világa már szétesett volna, „ha nem tartaná meg Isten szeretete, akinek nincs szüksége képre ahhoz, hogy szeressen.”

(Verbum Kiadó – Posticum 2015)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír