Megemlékezés az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról

Róma: Az olaszországi magyarok kedden, október 22-én este gyűltek össze a római Magyar Akadémián, hogy emlékezzenek az 1956-os szabadságharcra. Az ünnepi estet Szabó Győző professzor, az Intézet főigazgatója szervezte és a jelenlévő olasz közönséghez is szólt. A főigazgató üdvözölte a megjelenteket: Győri Enikő magyar nagykövetet, Erdődy Gábor szentszéki nagykövetet, Németh Lászlót, a Pápai Magyar Intézet rektorát és a külföldi vendégeket.
Győri Enikő előadásában emlékeztetett rá: 1956-ban Magyarország véres harcot vívott a szabadságért, amelyért küzdeni fog mindig, a jövőben is!
Csorba László, a Fraknói Intézet tudományos igazgatója feltette a kérdést: Mi az oka annak, hogy máig sincsenek olyan művek, amelyek átfogóan beszélnének arról a világot megrendítő két hétről? Ennek több oka van. Kutatók százai azóta is hiába foglalkoznak a magyar forradalommal, egyértelmű tudományos választ nem találnak, mivel az akkori események ma is éles indulatokat váltanak ki. Európa történelmében ez volt az első nagy antisztálinista felkelés, amelyet senki nem szervezett meg, teljesen váratlanul tört ki. Érthető, hogy két hét alatt a cselekvési irányzatok nem tudtak kibontakozni. A magyar forradalmárok váll váll mellett, de egyesek szerint különböző szándékokkal harcoltak a szovjet tankok ellen. Akadtak közöttük olyan értelmiségiek, akik a szocialista utópiában hittek, csak a megvalósítását tartották hibásnak, de a nép túlnyomó része a függetlenségért, a szabadságért küzdött. Kiszabadították Mindszenty bíborost, meg akarták valósítani a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását, de mindenki egyéni elképzelését követte. Éppen ez tette csodálatossá a forradalmat, de hiányzott a szervezett, összetartó erő.
Három évtizedig, a Kádár-diktatúra idején nem lehetett beszélni 1956-ról. Csak titokban terjesztett szamizdat kiadványokban írták meg az igazat. Illyés Gyula volt az első, aki a Gyorsuló időben célozni mert arra, hogy „a meg nem írt múlt rátelepszik az emberi közösségre.” Bibó István pedig azt mondta, hogy „a politikai ellentétek sohasem önmagukban, hanem a hozzájuk kapcsolódó érzelmekben válnak kibékíthetetlenné.” A világ változásával a történészek mindig átírják a múltat. A külföld is különbözőképpen, pártállások szerint ítélkezett, de az olasz kommunista párt szétesése akkor kezdődött el. A jugoszláv Tito marsallhoz közel álló, majd ellenzékivé vált Gyilasz mondotta: „A történelem során a két legnagyobb népfelkelés, amely megváltoztatta a világot, a francia és a magyar forradalom volt.” Időben ma még mindig túl közel vagyunk a szabadságharchoz, de a történelmi távlat növekedésével egyre tisztábban látunk. Amit tudunk, annak fönn kell maradnia, hogy az utánunk jövő nemzedékek megértsék: a fiatalság 1956-ban a szabadságért, az ország függetlenségéért küzdött – mondotta Csorba László.
A professzor előadását kiegészítette az „Álmok hajnalban meghalnak” című film, amely a forradalom alatt Budapesten egy hotelszobában maradt olasz újságírók napjait mutatja be, akik különböző színezetű lapokat képviseltek. András Ferenc, a film rendezője és Szabó Győző professzor elmondta: Indro Montanellire, a Corriere della Sera tudósítójára olyan hatást gyakorolt a magyar felkelés, hogy később színdarabot is írt róla. Erről az olaszok filmet forgattak, ami azonban nem adta vissza az események hangulatát. 1993-ban András Ferenc írta és rendezte meg Montanelli darabjának magyar változatát, ami végre hű képet ad arról, hogyan látták a külföldi szemtanúk a szabadságharcot.
Az ünnepi megemlékezésen került sor Roberto Ruspanti „A budapesti vonat” című könyvének a bemutatójára. A kötet regényes formában, de megbízható adatok segítségével a forradalom ifjú áldozatainak állít emléket. VR/MK