„A meghalásig szeretni” – önkéntesség az orvosi hivatásban

– Az Arénában elhangzott beszámolókból kiderült, hogy mindenki számára radikális választást jelentett az önkéntes hivatás. A Te életedben is így történt?
– Ez a választás számomra azt jelentette, hogy meg kellett tanulnom a lelkiséget mélyebb módon megérteni és megélni. Felnőtt fejjel tértem meg. Ezzel egyidőben ismertem meg a Fokoláre Mozgalom lelkiségét, mely nagy benyomást tett rám, és megváltoztatta az életemet. Az évek folyamán egyre többet megértettem a lényegéből ,és ez a megértés azt jelentette, hogy egyre több gondolatot tudtam életre váltani belőle. A legfontosabb az volt, hogy egyre jobban megismerjem a kereszten függő, az elhagyottságtól szenvedő Jézust, és átöleljem Õt az élet minden területén. Ez volt a radikális választás számomra. Amikor el kezdtem eszerint élni, akkor értettem meg, hogy ez az én választott hivatásom, az önkéntes hivatás, és ebben kell elmélyülnöm.

– Chiara Lubich egy előadásában azt mondta, hogy a nukleók, az önkéntesek kisközösségei nagyon fontosak az önkéntesek életében. Miért?
– Igen, ez az a hely, ahol szeretetünk által Jézus megszületik és közöttünk él. A nukleóból eltávozva Õt visszük el otthonainkba, munkahelyeinkre. A köztünk lévő szeretetet próbáljuk tovább sugározni. A nukleó a feltöltődésnek és a konkrét szeretet gyakorlásának a színhelye. Megerősítjük egymást abban, hogy választott hivatásunkat jól tudjuk élni; hogy nap-nap után a saját magunkkal és a világgal szembeni küzdelmet érdemes tovább folytatni, ha a társadalomban a szeretet eszközeivel tudunk a helyünkön lenni. Ez nagyon szép feladat.

– Részt vesztek egymás életében, vagy csak kéthetenként egy-egy este jöttök össze?
– Rendszeresen kéthetente találkozunk, gyakran telefonon is keressük egymást, illetve ha bárkinek van valamilyen problémája, akkor segítünk egymásnak. Közös programok, rendezvények szervezésében együtt veszünk részt, vagy ha aktuális segítségnyújtásra van valakinek szüksége, akkor ott vagyunk.

– Mesélted, hogy néha együtt vacsoráztok családjaitokkal együtt…
– A családok valóban sokszor összejönnek, de velünk ünnepel sokszor az önkéntes ág valamennyi képviselője, legyen az házas vagy nem. Évadzáróként sokszor egymás otthonában vagy kertjében ünnepeljük meg hivatásunkat.

– Ma Magyarországon sokat beszélünk nap mint nap, a TV-ben is hallunk híreket és az újságok is írnak az egészségügy helyzetéről – láthatóan nagy baj van. A te hivatásod milyen megoldást javasol ezekre a valóban súlyos problémákra?
– Orvosként dolgozom egy laboratóriumban. Az én munkám valóban szolgálat, a beteg emberek szolgálata, a gondolkodásom emberközpontú. Ma Magyarországon pillanatnyilag az tapasztalható, hogy az egészségügyet nem humán oldalról, hanem a gazdaság, illetve a pénz oldaláról közelítik meg. Ennek pont fordítva kellene lennie. Természetesen figyelembe kell venni a gazdasági helyzetet, de nem azt kell előtérbe helyezni. Az egészségügy reformját, illetve átszervezését úgy kellene megvalósítani, hogy a középpontban a beteg ember és az egészségügy különböző szolgáltatásai legyenek, illetve az abban résztvevők szolgálják a beteg ember gyógyulását.

Számunkra, akik a Fokoláre Mozgalomhoz tartozunk és az egészségügyben dolgozunk, nagy segítséget jelent, hogy a mi gondolkodásunkat az embertársaink iránti szeretet irányítja. Ezt a lelkiséget próbáljuk meg átültetni az egészségügybe is, egymást is megerősítve ebben a munkában. Rendszeresen találkozunk és próbáljuk az egészségügyben felmerülő kérdéseket a szeretet aspektusaiból végigtekinteni. Ennek is vannak gyümölcsei, egymást lelkileg, imával is segítjük konkrét esetekben, és ha olyan kedvező helyzet alakul ki, hogy egy kórházban vagy rendelőben többen is dolgoznak közülünk, akkor tudjuk egymást a munkahelyen is közvetlenül segíteni.

– Milyen eredményei vannak ennek az összefogásnak? Tudsz valamilyen konkrét dolgot mondani, amivel nem sérted meg az orvosi titoktartást?
– Egy-egy beteg gyógyulását közösen vállaljuk fel. Én a laboratóriumban találkozom a beteggel, a kollégáim más területeken, és így könnyebb megszervezni a beteg kivizsgálásának menetét. Ahhoz a személyhez küldjük a pácienst, akire szüksége van. Ha én vagy a kollégám szeretettel tudjuk intézni a beteg sorsát, egészen biztosak vagyunk abban, hogy ahová továbbküldjük, ugyanezzel a szeretettel találkozik, így már nagyon sok beteg kivizsgálását, terápiáját, gyógyulását meg tudtuk gyorsítani.

– Az önkéntes hivatás azt is jelenti, hogy a társadalomban ott, ahol dolgozunk, ahol éppen vagyunk, kovászként élünk.
– Pontosan erről szól a hivatásom. Sokszor kimondva vagy kimondatlanul is, a cselekedeteinkkel is meg akarjuk mutatni az emberiesség lényegét. Sajnos napjainkban mivel Magyarországon az egészségügyben nagy problémák mutatkoznak, intézményeinkben komoly feszültség tapasztalható, az emberek sokszor elkeseredettek, türelmetlenebbek létbizonytalanságuk miatt, és ezért többször tapasztalható türelmetlenség a betegekkel szemben. Talán kevésbé hajlandók egy-egy beteg problémáját felvállalni. Lehet, hogy azt a megoldást választják, hogy elküldik a beteget. Kovásznak lenni a társadalomban azt jelenti, hogy ezeket az eseteket felvállaljuk, amikor látjuk, hogy a helyzet megoldható. Csak egy kicsit türelmesnek kell lenni, szeretettel fordulni a páciens felé, és keresni a megoldást az ő problémájára, mert neki az a legfontosabb. Ha odaállunk a beteg ember mellé és türelmesen meghallgatjuk, minden esetben meg tudjuk találni a megoldást. Természetesen mindenki meg akar gyógyulni. Akinek esetleg súlyosabb pl. daganatos betegsége van, sokkal türelmetlenebb, ő sokkal inkább megértésre szorul. Különösen ezeket a pácienseket nem lehet úgy kezelni, mint a más betegségben szenvedő betegeket. Az ő lelkükkel külön kell foglalkozni, külön bánásmódot igényelnek. Talán nem is halasztható az ő vizsgálatuk. Minden esetben sikerült megoldást találni az ő vizsgálatukra, az ő meghatározásaikat előrevenni sürgősséggel. Ez egy kis lépés a gyógyulásukhoz, ám a lelkükben annál nagyobb. Nagyon hálásak egy-egy jó szóért. És ha valaki elkezd így dolgozni a munkahelyen, akkor lesznek mások, akik követik. Elég azokkal a kollégákkal összenézni, és felvállaljuk egymás helyzeteit, segítünk egymásnak. A betegek ezt nagyon pozitív módon értékelik: egy-egy gyöngéd szó és sokkal türelmesebbek a várakozásban, a vizsgálatok előjegyzésében.

– Az orvosi hivatás mint munka sokszor több időt igényel, mint más hivatás. A családod hogyan viseli ezt, és tudnak-e segíteni neked?
– Igen ez egy érdekes kérdés. Megértik a családtagjaim. A gyerekeknek is sokszor mondtam, hogy munkájuk elvégzésében a vezető elem a lelkiismeretük legyen: megtették-e, amit kellett. Ha az ember a lelkiismeretére hallgat, akkor Istenre hallgat. Amikor a lelkiismereted azt mondja, hogy ennyit és nem tehetsz többet, akkor mindent megtettél. Ez egy óriási nagy feladat, mert ebben a munkában azt látom, hogy nap mint nap a meghalásig kell szeretni a pácienst. Mindig fel szoktam tenni magamnak a kérdést, hogy egy betegért megtettem-e mindent. Ha bármi is eszembe jut, hogy még tudnék valamilyen vizsgálattal segíteni, vagy egy olyan gondolattal, utasítással vagy megjegyzéssel, ami az ő gyógyulását eredményezi, akkor azt igyekszem megtenni. Ez nap mint nap azt jelenti számomra, hogy a páciensért „belehalok” a szeretetbe. Akkor vagyok boldog, amikor ezt így meg tudom tenni. Az anyát természetesen nem lehet otthon pótolni. De szerencsésnek mondhatom magam, mert a férjem szintén tagja a mozgalomnak, ő is önkéntes, így egymást kiegészítjük. Ha valamiben én nem tudok részt venni, ő pótol engem.

Amikor az orvosi pályát választottam, egy hivatást választottam. Akkor még nem voltam vallásos. A hivatás szót valóban az orvosi pályára értettem. Az, hogy valaki hivatásszerűen végzi a munkáját, többet jelent, annál, hogy elvégzem a munkámat, s ha befejeztem, hazamegyek. A hivatás megélése azt jelenti számomra, hogy teljes tudásommal, teljes odaadottságommal végzem ezt a munkát. Jó fél évvel a diploma megszerzése után ismertem meg a mozgalmat, akkor értettem meg, hogy a hivatás nemcsak az adott szakmában élhető. Hivatást választok, amikor a mozgalom ágának részese leszek, és hivatást választok akkor is, ha megházasodom. Minden egyes hivatás megélése az ember teljességét kéri, az igenjét kéri. Amikor orvosként dolgozom, akkor teljesen ott vagyok és arra a tevékenységre mondok igent, és ezt próbálom teljes odaadottsággal élni. Amikor otthon vagyok a családom körében, akkor ezt próbálom élni, és az önkéntes hivatást is teljes odaadottsággal akarom élni. A hivatás szó kiteljesedett számomra, s ebben a mozgalom segített.

Erhardt Krisztina