Megjelent a Távlatok legújabb száma

A Távlatok legújabb számában Gyorgyovich Miklós Az igazi Világosság a világba jött (502-506.o.) címmel arra keresi a választ, hogyan ünnepelhetjük méltóképpen a karácsonyt, Isten Fiának a megtestesülését? A cikkíró emlékeztet rá, hogy kétezer évvel ezelőtt a Szent Családot Betlehemben senki nem fogadta be, csak a legszegényebbek, a barlangistálló gazdái, a pásztorok. A szerző hétköznapi példával bizonyítja, hogy ez ma sem lenne másképpen. Gyorgyovich felhívja a figyelmet: ahhoz, hogy karácsonyi ünneplésünk hiteles legyen, magunkat kell hitelessé tennünk, „magunknak kell hitelt érdemlően bizonyítani, hogy fontosak vagyunk kölcsönösen egymásnak. Ez nem megy azonnal. Rá kell készülni – egész adventben, az egész esztendőben, egész életünkkel, de legkésőbb mostantól kezdve, azonnal… ami elromlott, arról megállapítjuk, hogy rossz. Nem tetézzük újabb rontásokkal a más megsérült házat, házasságunkat, közösségünket. Megálljt parancsolunk a rossznak. Kérjük Isten kegyelmét, hogy segítségével sikerüljön megfordítani a kétes értékű tendenciákat életvitelünkben. Talán úgy, hogy időt adunk Istennek, időt adunk egymásnak. Hagyjuk, hogy az előbbiek rendelkezzenek velünk. Keressük hát egymást, keressük az Istent. Ekkor lesz igazi karácsonyunk. Ekkor lesz hiteles ünnepünk.”

Nemeshegyi Péter Eucharisztikus csodálkozás címmel (411-426.o.) az Eucharisztia évében fogalmazza meg gondolatait. A tudós teológus történeti áttekintésében rámutat, hogy „Az eucharisztikus communio által jelzett és megvalósított mélységes és egyre mélyülő egységünk Krisztussal – hacsak valami bűn el nem szakít tőle – valósan megmarad örökké.” P. Nemeshegyi kiemeli, hogy az Eucharisztia mint lakoma elsősorban a halál problémájára adott csodálatos isteni megoldás. Az eucharisztikus áldozat megment bennünket a bűntől. A szerző arra keresi a választ, mi az oka annak, hogy csak a megkeresztelt katolikusok 10-12 százaléka vesz részt a vasárnapi szentmiséken? A cikkíró felidézi az őskeresztények szertartásait, és megállapítja: az akkori keresztények „nem kötelességnek, hanem csodálatos kiváltságnak tekintették, hogy részt vehettek ezen a családi ünnepen, amelyre maga Jézus hívta meg őket… Ma nagyon másképpen folyik a liturgia. Római utasítások szigorítják a szertartás egyöntetűségét és a részletes szabályok pontos megtartását. Elő fogja-e ez segíteni az Eucharisztián való örömteli részvételt? Megéljük-e az Eucharisztiát, nagy csodálkozással és hálával, a köztünk élő Krisztus legnagyobb ajándékaként? Vágyódunk-e rá? Keresztény életünk központjává tesszük-e?” – teszi fel aggódó kérdéseit Nemeshegyi Péter, ugyanakkor figyelmeztet: „Az egyházi előírásokkal szembeni engedetlenkedéssel csak zavart okozunk, de talán remélhetjük, hogy egyházunk vezetősége abba az irányba halad majd, hogy eucharisztikus gyakorlatunkat közelítse az ősegyház nagyon is bevált gyakorlatához. Imádkozhatunk is ezért.”

A folyóirat Egyház és társadalom című blokkjában (426-454.o.) különös figyelmet érdemel Joseph Ratzinger Keresőúton a béke nyomában című tanulmánya, amely a caeni Szent István apátsági templomban június 5-én elmondott előadásának a szerkesztett változata: a főpásztor a beszédet a szövetséges csapatok normandiai partraszállásának 60. évfordulóján mondta el. A Hittani Kongregáció prefektusa napjaink súlyos, háborús konfliktusait vizsgálva két új jelenségre hívja fel a figyelmet: az egyik, hogy „hirtelen összeroppanni látszik a jog összetartó ereje, és az a képesség, hogy különböző közösségek együtt éljenek”, a másik pedig a terror, amelyet nem lehet csupán erőszakkal leküzdeni – figyelmeztet a bíboros. Joseph Ratzinger a Nyugatot és az iszlámot is sokrétű világként jellemzi, nagy belső különbségekkel, amelyek sok ponton összekapcsolódnak. „Ha így nézzük, a Nyugat és az iszlám elnagyolt szembeállítása nem helytálló. Néhányan azonban az ellentét további elmélyítésének irányába hajlanak, és azt mondják: a felvilágosult ész áll szemben egy fundamentalista, fanatikus vallási formával” – írja a szerző, hangsúlyozva: ebben a megkülönböztetésben annyi az igazság, hogy „az ész és a vallás egymáshoz fűződő viszonya ebben a helyzetben döntő jelentőségű, és a békéért való fáradozásunk lényege, hogy e kettő megfelelő viszonyáért küzdjünk… a vallásnak vannak kóros formái – és az észnek is vannak beteges formái, mindkét kór életveszélyes a békére nézve, sőt, globális hatalmi viszonyaink mellett életveszélyes az egész emberiségre.”

A bíboros leszögezi: „Istent vagy az istenséget a saját hatalom, az önérdek abszolutizálására is felhasználhatják. Létezik azonban az Istentől teljességgel elszakadt ész patológiája is. Hitlert minden bizonnyal irracionalistának kell neveznünk. De éppenséggel a marxizmus nagy hirdetői és megvalósítói is egy olyan világ létrehozóinak tekintették magukat, mely csakis az értelemre épül. Az ész patológiájának talán Pol Pot rémuralma volt a legdrámaibb formája, benne nyilvánult meg a legközvetlenebbül a világ ilyetén átépítésének borzalma. Csakhogy a szellemi fejlődés Nyugaton is mindinkább az ész romboló kórtüneteinek irányába mutat. Nem jelentette vajon már az atombomba is egy határ átlépését? Hiszen az ész – ahelyett, hogy építő erő lett volna – ezzel a cselekménnyel a megsemmisítés képességének hatalmában kereste erejét.” Joseph Ratzinger rámutat: „Ha napjainkban az ész a genetikai kód kutatásával az élet gyökerei felé tapogatódzik, azzal mindinkább afelé halad, hogy az embert ne a Teremtő (vagy a természet) ajándékának tekintse, hanem produktummá tegye. Az embert ’csinálják’, és amit „csinálni’ lehet, azt meg is lehet semmisíteni. Mindeközben az ész fogalma egyre inkább ellaposodik. Már csak az tekinthető értelmesnek, ami verifikálható, pontosabban falszifikálható: az értelem a kísérletileg ellenőrizhető adatokra redukálódik. Az erkölcs és vallás teljes tartománya a szubjektivitás terébe kerül, és kívül esik a közös értelem hatókörén… A megbetegedett észnek és a visszaélések áldozatául esett vallásnak azonosak az eredményei. A patologikus ész fundamentalizmusnak tekinti minden definitív, érvényes érték megismerését, az ész igazságképessége… mellett való elkötelezettséget. Számára csak a lebontás, a dekonstrukció marad… az az értelem, mely már csak önmagát és az empirikusan bizonyított dolgokat ismeri el, önmagát bénítja meg és bomlasztja szét.” A cikkíró figyelmeztet: „Az ész, amely teljesen leválasztja magát Istentől, és Istent csakis a szubjektív tartományba akarja helyezni, irányvesztetté válik, és maga nyitja meg az ajtót a rombolás erői előtt. Nekünk, keresztényeknek az a feladatunk, hogy ebben a korban istenfogalmunkat elhelyezzük az emberért folyó vitában. Isten maga a Logosz, minden valóság racionális alapja, a teremtő értelem, amelyből a világ keletkezett és amely a világban tükröződik. Isten: Logosz – jelentés, értelem, Ige, és ezért az ember, ha képes nyitottan bánni az értelem fogalmával, síkra szállni amellett, hogy az értelemnek a lét erkölcsi dimenzióira is nyitottnak kell lennie, akkor megfelel Isten akaratának.”

Ratzinger bíboros arra is felhívja a figyelmet, hogy mindezek mellett „éppen azért, mert mindent magában foglal, Isten maga a kapcsolat és szeretet. A hit, hogy Isten Jézusban emberré lett, a hit, hogy Jézus az emberekért szenvedett és halt meg, ez a legerősebb kifejezése annak a meggyőződésnek, hogy minden erkölcs lényege és magának a létnek a lényege és legbelsőbb eredete is a szeretet. Ez a kijelentés a legerősebb tagadása mindenfajta erőszak ideológiájának, ez Isten és ember valódi apológiája. Ne feledjük azonban, hogy az értelem és szeretet Istene a világ és az emberek bírája is egyszersmind, az igazság letéteményese, akinek minden ember számadással tartozik. Létezik olyan igazságosság, melyet még a szeretet sem helyez hatályon kívül.” A Hittani Kongregáció prefektusa megemlíti a keresztény hagyomány harmadik, „szorongatott” korunkban alapvető fontosságú elemét is: „A keresztény hit, Jézus útját járva, eltörölte a politikai teokrácia eszméjét.” Végül Joseph Ratzinger leszögezi: „A laikus államnak is szabad, sőt, kötelező a meghatározó erkölcsi alapokra támaszkodnia, melyeken felépült; szabad elismernie, s el is kell ismernie az alapvető értékeket, amelyek nélkül nem jött volna létre, és melyek nélkül nem maradhat fenn. Az absztrakt, történelem nélküli ész állama nem létezhet.”

A Jegyzetek a terrorizmusról című írás egyértelműen elutasítja a terrorizmus minden fajtáját, mint rettenetes eltorzítását a vallásnak, az istenhitnek. „A Hamasz és az al-Kaida öngyilkos terrorizmusának erkölcsi/vallási elítélése csak teljes módon lehet: semmilyen vallási vagy politikai cél érdekében semmilyen módon nem lehet igazolni” – olvashatjuk a jegyzetben.

Magyar Kurír