Melocco János: Mint a nap

Melocco János 1909. december 26-án, Fiumében született. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szerzett jogi és államtudományi doktorátust 1932-ben. Ezután rövid időn belül a magyar sajtó elismert alakja lett, így az MTI-nél, a Magyar Rádiónál és a német nyelvű Pester Lloydnál. A Dante Kiadónál 1942-ben jelent meg élete fő műve, a lenyűgöző tárgyismeret birtokában megalkotott Boccaccio életének regénye. Melocco János utolsó munkahelye az Új Ember volt. 1947 elején lett a katolikus hetilap munkatársa. Írásaiban következetesen szállt szembe a gátlástalanul teljhatalomra törekvő és azt 1948-49-ben meg is szerző, Rákosi Mátyás vezette kommunistákkal. Melocco Jánost 1950. szeptember 10-én tartóztatták le az elnyomó hatalom emberei a Záhonyból Budapestre tartó vonaton, s egy koncepciós perben, kémkedés hamis vádjával a budapesti katonai törvényszék halálra ítélte. 1951. február 22-én végezték ki Budán, a Mártírok útján lévő fegyházban. Családja egy hónappal később, éppen nagypénteken értesült Melocco János haláláról.

Az Új Ember Kiadó Melocco János születésének századik évfordulójára emlékezve jelentetett meg válogatást a vértanúhalált halt katolikus újságíró cikkeiből. Melocco János rendkívül sokoldalú publicista volt, írásaiban foglalkozott a politikával, a kultúrával, a sajtóban, s értelemszerűen kiemelten a krisztusi tanítással, az egyházzal, a lelkiséggel.

A sajtó és erkölcs kapcsolatát elemző, 1947. május 25-én megjelent, A sajtó erkölcse című írásában figyelmeztet, hogy az anyagelvűséggel szemben a kereszténységnek van abszolút mércéje, az abszolút Isten, ezért „az igaz és jó abszolút, de a gyakorlati életben a véges ember cselekszik és ítél, tehát nem mindig helyesen ismeri fel az abszolútumot.” Melocco János hangsúlyozza, hogy az erkölcsileg jó és a nép érdekei között egyenes arányosság áll fenn, de megfordítja a tételt, nem a gyakorlatból vezeti le az elvet, hanem az elvből építi fel a gyakorlatot, s leszögezi: „… ami erkölcsileg jó, az áll a nép érdekében, még akkor is, ha ezzel pillanatnyilag ellentétesnek vagy közömbösnek látszik.” A sajtó erkölcs elleni bűneit pedig két nagyobb csoportba sorolja: az igazság és a tiszta erkölcs elleni vétkezés csoportjába, amelyhez harmadiknak járul a kevésbé elhatárolható és komolyabb esetben az erkölcsbe ütköző ízléstelenség csoportja. A hazugság módszereit illetően Melocco János rámutat, hogy a legegyszerűbb a teljesen valótlan hírek közlése, akár azért, hogy az ellenfélről rosszat, akár azért, hogy saját magunkról jót mondhassunk. Etikátlan az idézetek csonka vagy elferdített közlése, amiből azután könnyű hamis és kedvezőtlen következtetéseket levonni. A legcsúnyább módszer annak kihasználása, hogy az ellenfél valamely kényszerítő ok miatt nem mondhatja meg az igazat, amivel tisztázhatná magát. Melocco János ezen írásának különleges aktualitást adott az élet minden területén egyeduralomra törekvő kommunisták gátlástalan nyomulása, de gondolatai sajnos ma is időszerűek.

Ugyanebben az évben, december 28-án megjelent, Az egyház fegyvere című cikkében arra keresi a választ, hogyan alkalmazza az egyház a gyűlölet világában a szeretetet, amikor annyian fordulnak ellene, „a legvadabb gyűlölettel.” A cikkben Melocco János XII. Piusz pápa és F. D. Roosevelt amerikai elnök korábbi levelezését ismertetve rámutat, hogy az episzkopális protestáns vallást követő Roosevelt tisztában volt azzal, hogy az emberi problémák mélyén a legfontosabb szerep az erkölcsi és a szellemi erőknek jut, művelt emberként ismerte a katolikus egyház történelmi szerepét, „… tudta, hogy az erkölcsi tényezők rendíthetetlen szilárdsága mindig változatlanul fenn tudta tartani az egyházat, még akkor is, amikor külső vagy belső okokból átmeneti gyengeség jelei mutatkoztak rajta…. sokat és behatóan tanulmányozta az utolsó ötven esztendő nagy pápáinak szociális tanítását, és felismerte az azokban rejlő erkölcsi alap jelentőségét.” Melocco János szerint a katolikus egyházfő és az amerikai elnök huszonhét levelének lényege a szeretet volt, „a keresztény szeretet, amely az ellenséget is Isten gyermekének, testvérnek, segítségre szoruló embernek tekinti… Ez a szeretet, amely a huszonhét levélből árad, nem üres frázis, hanem élő valóság. E levélváltás és a benne megmutatkozó tevékeny együttműködés nyomán levelek százezrei és milliói jöttek-mentek a fogolytáborok és az elhagyott otthon között, sok millió üzenet vitte az elpusztult, deportált, áttelepített szülők, gyermekek, testvérek között a hírt: élek, jól vagyok, majd csak hazasegít az Isten. A lengyelek, zsidók és más üldözöttek ezrei menekültek meg a biztos pusztulástól a németek által megszállt országokban. És elindultak az orvosság- és tápszerküldemények a nélkülöző, beteg asszonyok, öregek és gyermekek millióihoz…, a rászorulókhoz a világ minden részébe, minden emberhez, mert amit a harcban álló Egyesült Államok elnöke keresztény lelkével csak kívánhatott, azt a pápa, a Béke országának fejedelme a gyakorlatban is megtehette: neki nem volt ellensége, ő minden ember Atyjának földi helytartója, aki a szemben álló felek mindegyikének eljuttathatja segítségét.”

A strasbourgi bíróság minapi döntésének fényében – amely megtiltaná a kereszt jelenlétét az olasz állami iskolákban – különösen figyelemre méltó az Új Emberben 1948. március 21-én megjelent, Aki nem szíveli a keresztet című nyílt levél a filmszakszervezet főtitkárához, aki aggodalmát fejezte ki, hogy két magyar film központi témája is a kereszt, attól tartva, hogy „ezzel ismét elkezdődik egy olyan korszak, amelynek a végén a nyilaskereszt áll.” Melocco János azonban meggyőzően bizonyítja, hogy a nyilaskeresztnek éppen az volt a legjobb előkészítése, hogy „a keresztet igyekeztek kiirtani a lelkekből, és így vált érthetővé, hogy a kereszt helyén maradt űrt sok lélek más, szinte vallásos áhítattal ’tisztelt’ szimbólummal igyekezett betölteni.” Egyúttal figyelmeztet: „… nem azok zavarják az ország békéjét, akik a keresztet odarajzolják a magyar életet ábrázoló kép, szobor, film, plakát, regény, sőt törvénykönyv lapjaira, hanem olyanok, akik esetleg onnan ki akarják radírozni… Nemcsak a magyar falunak, de az egész magyar életnek ezer éve integráns része a kereszt. Ezt nem lehet kitörölni, akár filmről, akár másról van szó.”

A kötet címadó írása 1949. október 23-án jelent volna meg, már be is tördelték, de a kommunista cenzúra megtiltotta a közlését. Talán az nem szorul bizonyításra, hogy a kommunista ideológia és gyakorlat középpontjában a gyűlölet, az ellenségnek tekintett személy, csoport, intézmény totális megsemmisítése áll, különösen, ha az illető személy, csoport, intézmény nem hajlandó a teljes behódolásra. Ebben az írásában Melocco János a mindent elborító, pusztító gyűlölettel szemben a feltétlen, minden emberre – így az ellenségeinkre is kiterjedő – krisztusi szeretetet állítja alternatívaként. Mintha saját sorsát is előrevetítené P. Jean Brébeuf jezsuita szerzetes és három társa vértanúhalálában: a négy szerzetest az irokéz indiánok kínzócölöphöz feszítve végezték ki, 1649-ben, a kanadai angol-francia harcokban. P. Brébeuf három óra hosszat szenvedett a legborzalmasabb kínzások között, „oly buzgón imádkozva kínzóiért, hogy még az indiánok is elképedtek e türelem és ellenségszeretet láttára. Soha nem tudták megérteni, miért tért vissza ez a misszionárius újra meg újra, amikor minden látogatása csak veszélyt, nyomorúságot és szenvedést jelentett neki. Nem értették meg, hogy van az embernek olyan tulajdonsága is, amely kiemeli a testi világ törvényszerűségéből, és képessé teszi, hogy azokat is szeresse, akik neki bántalmat okoznak… ott járt köztük egy ember, aki nem zárta korlátok közé szeretetét, hanem úgy ontotta magából, mint fényét a nap, amely télen éppúgy melegít, mint nyáron, függetlenül attól, hogy kitárul-e előtte a föld, vagy felhőkbe burkolózik.” Minderről eszünkbe juthat Jézus ellenségszeretetre vonatkozó parancsa (Mt 5,43-48).

Melocco János hitt ebben a mindenkire kiterjedő szeretetben, életének másik vezérlőelve pedig az volt, amit 1949. január 16-án fogalmazott meg: „A hívő ember Istenben bízik. És ez a legcélszerűbb magatartás a jövő irányába.”

Aki pedig így gondolkozik, s a krisztusi szeretetben és szabadságban hisz, az minden totalitarizmusra törekvő hatalom halálos és elpusztítandó ellenségének számít. Ezt fogalmazza meg Melocco János fia, a Kossuth-díjas szobrászművész, Melocco Miklós a kötet végén olvasható, Magyar Nemzetben 1994-ben megjelent visszaemlékezésében: „… ahogy aztán felnőtt lettem, a történet egyre rondább, de az is eszembe jutott, hogy persze, a fajtáját üldözik, hiszen a nyilasok elől is bujkált Iváncsán. Ez az a fajta, amelyik semmilyen terrornak nem felel meg. Öröklik ezt az izgága embert, aki némi szabadságvággyal hangosítva próbál ellenük valamit csinálni”

(Új Ember Kiadó, 2009)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír