
A múlt század elején telepedtek le az első gazdák Hegyközkovácsi két volt földbirtokosának telkein. A Kovácsi–Szalárd–Hodos alkotta háromszögben lévő, a műút melletti egykori disznóhizlaldával (közismert nevén „pártfermával") szemközti falunak mintegy 300 lakosa volt annak idején. Az ’50-es évek elején mondták ki a halálos ítéletet rá: a lakosokat egyszerűen felszólították házaik, birtokaik elhagyására. Aki ennek nem tett eleget, az ellen erőszakot is bevetettek, az utolsó épületeket 1986-ban erőgép rombolta le.
Szétszóródtak a világban
A novemver 6-i ünnepség a református templomban kezdődött, ahol Tőkés László püspök hirdetett igét. Forró László vendéglátó tiszteletes, az emlékműállítás kezdeményezője a vendégek köszöntése során szép számban üdvözölhetett egykori mezőfalviakat, akiknek egy része ma Kovácsiban lakik, illetve olyan elszármazottakat, akik több száz kilométerre kerültek őseik földjétől. A templom kertjében helyet kapott emlékművet Tőkés László, illetve Szűcs Gyula kurátor leplezte le.
„…nekem szülőhazám… "
Utóbbi, mezőfalvi őseinek jogán, röviden ismertette a pusztulásra ítélt falu és a lakosok ellehetetlenítésének történetét. Odaillőbb vers el sem hangozhatott volna a helyszínen, mint Radnóti Nem tudhatom… című költeménye.
Nagy Gizella községi polgármester és Borsodi Tamás, a testvértelepülés Kapuvár jegyzőjének beszéde után a szervezők lovas kocsikon el is vitték a jelenlévôket az egykori faluba. Az esemény részleteire még visszatérünk.
Bihari Napló/catholic.ro/MK