Meszlényi Zoltán Lajos, az új csillag

Ki ez az ember, akinek neve itthon éppúgy fénylett, mint a Vatikánban? Milyen üzenete lehet, és kiknek szólhat az üzenet?

A hatvani születésű főpap 1892. január 2-án látta meg a napvilágot, nagycsalád vette körül, hiszen heten voltak testvérek. Szeretetteljes légkörben nőtt fel. Lépteit őrzi Rimaszombat is, ahová a család költözött, majd Budapest kövein járt, amikor a józsefvárosi Tavaszmező utcai főgimnáziumban tanult. Gimnáziumi tanulmányai közepette belső hangját követve papnak jelentkezett az esztergomi főegyházmegyéhez. Érettségi után Vaszary Kolos hercegprímás Rómába küldte tanulni a Collegium Germanico-Hungaricumba, hogy a Gregoriana egyetemre járjon. Hét év alatt két doktorátust szerzett, filozófiából és teológiából és egyházjogász lett. Természetadta tehetségéhez szorgalmát is mellé rendelte és az európai nagy nyelvek mellett, mint a német, olasz, francia, angol még szlovákul is tudott, természetesen a latin és görög nyelv mellett. Képzettsége nem hagyott kívánnivalót maga után. Az első világháború viszontagságai miatt a kollégium átköltözött Innsbruckba, ezért itt fejezte be tanulmányait, és itt szentelte pappá Franz Egger brixeni hercegpüspök a szeminárium kápolnájában, 1915. október 28-án. Az egyházjogász tudós főpap lett, több könyve közül kiemelkedik a házassági köteléki perek munkája, amely nélkülözhetetlen a szentszéki bíráskodás gyakorlatában. Az 1917-es Egyházi Törvénykönyv hatályba lépése után magyarul írta meg könyvét, az addig szokásos latin helyett.

Lehetne a tisztviselők pártfogója, hiszen ismerte a prímási aula minden lépcsőjét, mígnem elérte az irodaigazgatói tisztséget. A rangos esztergomi főkáptalan mesterkanonokja lett. A Szentszék végül 1937-ben sinopei címzetes püspökké és esztergomi segédpüspökké nevezte ki. Széles látókörű személyként az Eucharisztikus Kongresszus egyik szervezője volt.

A gyermekek egy jóakaratú szentet láthatnának benne. A gyermekek iránti szeretetét és megértését a szülői házból hozta magával, hiszen félárva gyermek volt, míg az édesapa második feleséget talált és anyát a gyermekeinek. Az Országos Gyermekvédő Mű igazgatójaként a szegény gyermekek iskoláztatásával törődött, és amikor már nem volt pénz ellátásukra, a második világháború után saját pénzét is rájuk költötte és sokszor titokban tett jót. Serédi Jusztinián kíséretében megismerte és szerette az esztergomi gyermekeket.

A közgazdászok felnézhetnének rá, hiszen az uradalmak intézőjeként innovációt hajtott végre és kitűnő sáfárnak bizonyult. Hűséges gazda módjára igyekezett modernizálni az uradalmakat. A prímási és káptalani uradalmak birtokait külön kezelte, és amikor kölcsönbe kért hordókat a primáciától a káptalannak, annak az árát megfizette. Szőlészettel is foglalkozott, mivel a tállyai gazdaságot a háború után még egy ideig birtokolta a főkáptalan. Ekkor boroshordókat készíttetett, de a seprűt kiégette, mert a „didergő” munkásoknak októberben kell a melegítő. Ökröket vásárolt, hogy a háborúba besorozott katonák munkaerejét pótolja. A Pesti Hazai Takarékpénztárral kitűnő kapcsolata volt, amelyet levélváltásuk bizonyít.

A kispapok és papok előtt is jó példával járt elöl, hiszen Esztergomban a teológia igazgatója volt, többet pappá szentelt közülük, majd az ifjú papokat maga köré gyűjtötte. A szemináriummal szomszédos légóban vészelte át a második világháborút, még rádióját is odaajándékozta a kispapoknak, mondván, hogy hallgassák ők, mert tőlük úgyis megtud mindent.

Szeretett dolgozni és sokat dolgozott. A munka számára isteni parancs volt, akár fizikailag kellett végezni, mint a Bibliothéka rendezésében, akár szellemi munkát végzett. A munka alkotás, amiben a Teremtő munkatársai lehetünk. Szerette az igazságot és keményen ragaszkodott hozzá.

A különböző felekezetekkel jó kapcsolatot ápolt, hiszen más vallásúakkal is barátkozott, amikor az ökumené még nem volt hivatalos. Nyitottnak ismerték, amit hazulról hozott magával. Mostohaanyja ugyanis református volt és mostohafia hatására katolikus lett.

A második világháború után az új világ nem sok jót hozott számára. Tisztán látta és felmérte az adott politikai helyzetet. Az egyházjogásznak tisztánlátásával és helyes igazságérzékével rendelkezett. Az esztergomi prímási aulát már 1946-tól az állambiztonsági emberek megfigyelték és jelentéseket készítettek mindenkiről. Ismeretes, hogy Zakar András prímási titkárt 1948 novemberében az utcáról hurcolták el és vetették börtönbe. Ez a megfélemlítés Mindszenty Józsefnek is szólt, akit ugyanezen év december 26-án, karácsony másnapján vittek el. Ekkor az egyházmegyét Drahos János káptalani helynökként kormányozta, azonban 1950. június 15-én elhunyt. Meszlényi Zoltán maradt az egyházmegyében, akinek Mindszenty szándékának megfelelően kellett volna kormányozni az egyházmegyét. A főkáptalan is őt választotta meg káptalani helynöknek, de ezt az államhatalom nem nézte jó szemmel. Mindenáron pert akartak összekovácsolni ellene, de igyekezetük ellenére sem sikerült. Ezt sem bocsáthatták meg neki. Sem a demokráciaellenesség, sem a népellenesség nem bizonyult igaznak.

A diktatúrának útjában állt az egyház, hiszen az örök és legfőbb mércének tanítója volt, és a „felszabadult” ember nem akart ebbe a tükörbe nézni. 1950. június 29-én, szép nyári délután uzsonnája elfogyasztása után palotájának nyári lakából hurcolták el és ismeretlen helyre szállították. Augusztusban már egészen biztosan Kistarcsa internálótáborában szenvedett a többi rabokkal, azzal a különbséggel, hogy őt magánzárkában tartották. A vértanúságról már szeminarista korban hallott és az üldöztetést is elfogadta félelem nélkül. Kész volt életét feláldozni amint megfogalmazta: A hitet és egyháza iránti hűségét soha meg nem tagadta. Fidenter ac fideliter püspöki jelmondatát – „Hittel és hűséggel" – híven betöltötte.

Az internálótábor kegyetlen bánásmódja következtében 1951. március 4-én elhunyt és már halottan szállították a Mosonyi úti kórházba. Halotti anyakönyvezését csak 1954-ben végezték el. Egy temetőőr gondozta és ápolta sírját, amely fölé keresztet készített rajta a püspök neve és két évszám megjelölésével. Amikor ki akarták fizetni, szabadkozott, mert annyira tisztelte és becsülte a püspököt. Exhumálására 1966-ban került sor, amikor az Állami Egyházügyi Hivatal engedélyezte, hogy a legteljesebb csendben a nyilvánosság kizárásával exhumálás után eltemessék az esztergomi bazilika kriptájában.

Forrás: Magyar Hírlap, Hitélet rovat

Magyar Kurír