Michel Henry: Az élő test

Ezek a kijelentések Isten és az élet közötti azonosságra és kölcsönösségre utalnak. Az „Isten énként nemzi magát” állítással kapcsolatban Michel Henry kiemeli, hogy az élet „önmaga számára egy szinguláris Önmagasságban vagy Alanyban tárulkozik fel, ami lehet az enyém”, ám Eckhart mester hozzáteszi: „Isten mint önmagát nemz engem.” A kötet szerzője szerint ezeknek az állításoknak szigorú fenomenológiai értelmet adhatunk: „Isten, vagy mondjuk inkább azt, hogy az élet – mivel Isten fogalma egy felsőbb lényt jelent – létrehoz engem, vagyis önmagát megtapasztalva, az élet szükségképpen egy szinguláris Önmagasságot hoz létre. Önmagának lenni annyit tesz, mint önmagát tapasztalni, nem a saját ereje révén, hanem az életben. Ebben az eseményben történik meg a születésem.” A francia filozófus kiemeli: az evangélium nagy tézise – „Az ember Isten fia” – arra utal, hogy az élet „egy eleven Önmagát hoz létre, Isten engem nemz. Isten úgy nemz engem, mint önmagát, mivel az Önmaga csak annyiban lehet élő, amennyiben az élet beteljesedik benne. Mihelyt az ön-adódás nem megy végbe egy Önmagasságban, mihelyt az élet ön-feltárulása megszakad bennünk, nincs többé sem Önmaga, sem élő, sem én, sem ego – csak egy merev, halott dolog áll fenn.”

Michel Henry kifejti: világi létezésében az ember önmagáért van, lehet szociológus, művész, férfi, nő, de mindezek előtt először is Önmagának kell lennie, „egy Én-nek. Minden Önmaga valójában saját maga, örökre, felülmúlhatatlanul.” A könyv írója idéz János jelenéseiből: „A győztesnek… adok… egy fehér követ. A kövön új név van, amelyet senki más nem ért, csak aki megkapja” (2,17). Hozzáteszi: „Íme a valódi transzcendentális születése, a valódi éné, akik vagyunk, azé az éné, amit annyira keresett a fenomenológia.” Henry tényként szögezi le, hogy a kereszténység „központi problémája természetesen Krisztus problémája… egy abszolút Élet, egy élet, amely önmagát hozza létre, egy abszolút élőt feltételez, amely nélkül ez az abszolút Élet lehetetlen lenne. Pontosan ez a kereszténység lényege.” A francia filozófus megállapítja: Jézus Krisztus előre szakít azzal a világgal, amelyet majd Galileo Galilei fog megalapozni, hiszen tagadja természetes születését. Mivel azt mondják neki, hogy ő József az ács fia, tehát nem lehet Krisztus vagy az Isten fia, és hogy amikor a Messiás el fog majd jönni, senki sem fogja tudni, honnét jött, Jézus „Rákényszerül… – és a kereszténység ugyanezt fogja tenni –, hogy tagadja ezt az apai leszármazást.” Az evangéliumokban Jézus igyekszik közvetve megmutatni, hogy Isten fia: a Messiás vajon Dávid fia? Ha Dávid fia, miért hívja Dávid Úrnak, másképp mondva Istennek? „Miért mondják, hogy Krisztus Dávid fia?... ha tehát Dávid Urának nevezi, hogy lehet akkor a fia?” (Lk 20-21-44).

Michel Henry János evangéliumát elemezve kifejti: ahogy az evangélista írja, „az Elsődleges Élő leszármazása az abszolút Életben azonos ezen abszolút élet önnemzésével. Ez az ön-nemzés mint az Első Élő nemzés megy végbe, aki nem a következménye, hanem a feltétele az ön-nemzésnek. Az élet tehát csak egy első Önmagasságban tudja megtapasztalni önmagát, ami az élet megnyilatkozása. Megtapasztalja önmagát, vagyis kinyilvánítja, kinyilatkoztatja önmagát.” János ezért írja: ő a Logosz, a fiú. Michel Henry pozitív értelemben nevezi elképesztőnek, hogy evangéliumának az elején János azt írja – „Kezdetben volt az Ige”(1,1) –, ami azt jelenti, hogy „kezdetben volt a fiú. Ez egyáltalán nem felel meg racionális gondolkodásunknak. Ugyanakkor egy olyan másfajta fenomenológiára invitál, amely más intuíciókra támaszkodó másfajta problémákat tárgyal.” A szerző érdekesnek nevezi, hogy technikailag túlfejlett világunk, amely ennek ellenére „nagyon naiv, beleütközik egy gondolatba, amely másképpen magyarázza a dolgokat. Valójában ez a gondolat egy valódi kérdésre válaszol: mi az, ami nincs megmagyarázva világunkban, amely mindent tud és mindent megmagyaráz?”

A francia író, filozófus tézise szerint a hit az élet önmagára vonatkozó bizonyosságából ered, nem a világra vonatkozik, éppen ellenkezőleg, az élet szintjén helyezkedik el. „Ám attól kezdve, hogy az élet az élőben az abszolút Élet – az élet, amit az összes misztikus keresett –, a hit nem lehet más, mint abszolút bizonyosság. Ez a bizonyosság abban a pillanatban érkezik el, amikor az élő a saját életét éli, mint Isten életét, vagyis mint egy lerombolhatatlan életet.” Mivel az ember a bűn szintjén helyezkedik el, a rossz univerzumában él, ebből következően a hit abban a bizalomban áll, hogy lehetséges az ugrás a másik dimenzióba, „az Apokalipszis dimenziójában, ahol a rossz már nincs jelen. E hit szerint lehetséges olyan szinten élni, amely mentesül a rossztól.”

Könyvében Michel Henry kitér kereszténység és demokrácia kapcsolatára is. Emlékeztet rá: a biológia a különbségek sokféleségét hozza létre. Ezért az egyenlőség megalapozását metafizikainak vagy vallásosnak minősíti. Ez ugyanis azt mondja: „Az ember Isten fia.” Ez pedig azt jelenti, hogy minden ember egyenlő. „Az egyenlőségnek nincs más alapja, mint ez. Nem kell tehát elsietett módon azt állítani, hogy a vallásos tartalmakon túl létezik egy szélesebb demokratikus horizont, amely átfogja az egész világot” – írja a kötet szerzője. Hozzáteszi: a demokratikus elv semmilyen értéket nem alapoz meg, viszont feltételezi ezeket, „ami rettenetesen korlátozza a hatókörét.” Egy politikai elv nem alapozhat meg abszolút értéket, mert azt, amit egy szavazás kifejezett, egy másik szavazás visszavonhatja. Egy többségi szavazással például „demokratikusan” úgy dönthetünk, hogy egy szomszéd etnikumot vagy emberek egy csoportját likvidáljuk. A történelmi tapasztalatok alapján Henry tényként szögezi le, hogy minden totalitárius rendszer „tökéletes demokratikus támasztékot kaphat.” A szerző bizonyosra veszi, hogy ha a harmincas években Németországban népszavazást tartottak volna a hitleri rezsim jogosultságáról, akkor ez hatalmas többséget kapott volna, és ugyanez történt volna a sztálini uralom megerősítéséről a Szovjetunióban. „Következésképpen nem a többség képes megalapozni vagy megvédeni az értékeket” – vonja le a következtetést Michel Henry, s meggyőződése szerint „csak a különféle értékek képesek élhetővé tenni ezt a világot, ezek az értékek pedig vagy egy metafizikát feltételeznek, vagy egy másik rendbe vetett hitet.”

Az életünk pedig egyszerre a miénk, és nem a miénk. „Egy olyan élet révén vagyunk elevenek, amely eljön belénk, amely a miénkké válik, ám amelynek eljövetelével kapcsolatban semmilyen szerepünk nincs.” Ez egy teljesen radikális metafizikai helyzet, amit egyedül a kereszténység vett figyelembe „azzal a rendkívüli tézissel, amely szerint az ember Isten fia. Isten: Élet.” Ez pedig azt jelenti, hogy az ember „az életben létrejövő élőlény, az egyetlen és kizárólagos életben, ami az abszolút Élet, Isten. Az ember tehát egy élőlény az életben, oly módon, hogy élete egyszerre önmaga, és több, mint ő.” Istentől származó (Bencés Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír