A L'Osservatore Romano vatikáni napilapban Antonio Paolucci elmondja, hogy amikor a bíborosok belépnek a Sixtus-kápolnába, tekintetük elsőként Perugino freskójára esik, amelyen Péter megkapja az Egyház kulcsait. Két monumentális alak jelenik meg: Krisztus átadja a kulcsokat a térdeplő Péternek. Harmónia, ünnepélyesség és csend uralja a jelenetet: Péter, vagyis a római pápák elsősége megkapó egyszerűségben és szuggesztív erejű természetességgel jelenik meg előttük.
Amikor a bíborosok felemelik tekintetüket Michelangelo Utolsó ítélete felé, éppen az iménti jelenet ellenképét látják: az atléta termetű, izmos Péter visszaadja a kulcsokat az ítélkező Krisztusnak. Az idő véget ért, a történelem nincs többé, az Egyház beteljesítette küldetését. Az Utolsó ítétet freskója előtt a szemlélőnek az az érzése támad, hogy nem falakat lát, hanem végtelen tér nyílik meg előtte. Számtalan freskó ábrázolja az ó- és az újszövetségi jeleneteket, ám a tekintetet Michelangelo alkotása vonja magára. Láthatják a teremtést, amint az Atya elválasztja
egymástól a világosságot és a sötétséget, akrobataként lebeg a semmi felett — de tekintetüket leginkább az utolsó ítélet jelenetei vonzzák magukhoz. Ott van a győzedelmes Egyház a mennyi bíró körül félkörben, angyalok és démonok küzdenek a lelkekért, ott lobog a pokol tüze.
A kompozíció központja teológiai szempontból azonban a freskó felső részén van: figyelmeztetés minden pápaválasztó bíboros és minden keresztény ember részére. Repülő angyalok kavalkádja a passió kellékeit viszi: az oszlopot, amelyen Krisztust megostorozták, a keresztet, a töviskoronát, az ecetbe mártott szivacsot. Kifejezi: Krisztus értünk halt meg, a kereszthez való hűségünk szerint menekülünk meg, vagy részesülünk ítéletben.
Magyar Kurír
(tzs)