Művészetek és a keresztény lelkiség

Az ember a pattintott kőkorszak végétől számtalan olyan tárgyat hozott létre, amelyeknek (Georg Kubler amerikai történész megfogalmazásával élve) „már nem a használhatóság a fő jellemzője, melyeket kevésbé értelmünkkel használunk, inkább közvetlenül hatnak érzelmeinkre, s érzékenységünket változtatják meg”. Gyönyörködtetnek, tanítanak, segítséget lehet tőlük kérni, megoldásért, vigasztalásért lehet fordulni hozzájuk; fohászkodni – vezette be előadását Varga Lajos váci segédpüspök, az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ igazgatója.

A művészet olyasmit ragad meg, ami nem a gyakorlati használatot szolgálja, hanem a szépnek a kifejezése – tette hozzá az előadó. „Szépségük nem a materiális világhoz tartozik, hanem szellemi eredetű: az idea átsugárzása az anyagon” – mondta Prokopiosz a bizánci mozaikokkal kapcsolatban. A skolasztikus filozófia a lét tartozékának tekintette a szépet.

Különbséget szoktunk tenni vallásos és szakrális művészet között. A vallásos művészet tágabb értelmű fogalom. A szakrális művészet, Titus Burckhardt művészet- és vallástörténész szerint, „nem csupán vallásos témát feltételez, hanem formái a szellem időtlen tartalmát tükrözik vissza, és képes az embert a tények világából kiszakítani azáltal, hogy a teremtést szimbolikusan utánozza.” A szakrális művészet a valóságtól jobban elvonatkoztat, a transzcendens erőteljesebben felemelkedik – emelte ki Varga Lajos. Utalt arra, hogy a szent szó héber töve azt jelenti: levágni. Szent tehát az, ami elkülönül a hétköznapi világtól.

A művész a saját lelkivilágából fejez ki valamit, műalkotás csak az lehet, ami egyedi – fogalmazott az előadó. Mivel a vizuális műalkotás gondolatokat és érzelmeket indít el a szemlélőben, a szakrális műalkotás alkalmas arra, hogy részt vegyen az istentisztelet alakításában és a liturgiában – mondta Varga Lajos segédpüspök.

A keresztény misztériumok ábrázolásának kérdése és annak kapcsán, hogy  a képmás mennyiben felel meg a valóságnak, az előadó II. János Pál 1999-ben a művészekhez intézett levelét idézte: az Ószövetség törvénye tiltja, hogy a láthatatlan  és kimondhatatlan Istent ábrázolják, mert Isten felülmúl minden képi ábrázolást. A megtestesülés titkában azonban Isten Fia láthatóvá tette magát. „Ha Isten Fia belépett a látható valóságok világába, amikor embersége által hidat vert a látható és a láthatatlan világ közé, analóg módon feltételezhetjük, hogy a misztérium ábrázolása a jel logikája szerint – ti. hogy az érzékelhető utalás a misztériumra – alkalmazható. A képet nem önmagáért tiszteljük: az mindig a tárgyra utal, amit ábrázol.”

Előadása második felében Varga Lajos a váci Fehérek templomában látható barokk predellaképet, Carol von Savoy 1664-ben Antwerpenben készült festményét, a feltámadt Krisztust ábrázoló Salvator Mundi c. alkotást elemezte; majd Johann Martin Schmidt Kálvária című művét, mely Girolamo Pesche és Anton Maulbertsch képeivel Vác székesegyházának legértékesebb alkotásai közé tartozik.

„A mai szakrális műalkotások már nem elsősorban valamilyenfajta áhítat céljára szolgáló tárgyak, hanem 'mindössze' olyanok, amelyek valamilyen módon nyitottak a transzcendensre” – hangzott el az előadáson Martos Gábor irodalomtörténész gondolata. A szerző a Szépművészeti Múzeum „Museumcafé” elnevezésű magazinjának 2008/9 december–januári számában megjelent „Ars sacra – a szentség erejének sugárzása” című írásában e kérdésről Kovács-Gombos Gábort (a címkép alkotója), az 1980-as évek óta alkotó művészt is megszólaltatja: „A titkos vágyam az, hogy ha valaki sokáig nézi a képeimet, akkor spirituális értelemben tisztább lesz, mint amikor elkezdte nézni. Ha egyszer ez sikerült, akkor volt értelme az egész festékkel való küzdelemnek. Minden mű, amiből a nézője számára sugárzik valamiféle szentség ereje, ami alázatra, töprengésre, magunkba szállásra késztet, segít egyfajta katalizátorként abban, hogy Isten felé kinyíljunk, az szakrálisnak tekinthető.”

Gátas Judit/Magyar Kurír