A Nagy csend rendezője a művészek és a Szentatya közelgő találkozójáról

– November 21-én a német művészek képviseletében Ön is jelen lesz a Szentatyával való találkozón. Ön szerint mi várható ettől az összejöveteltől?
– Nagyon kíváncsi vagyok a pápával való találkozásra, emberi kisugárzásának megtapasztalására, és arra, hogy mit mond nekünk, művészeknek. Mert úgy hiszem, inkább előadásra számíthatunk, mint találkozóra – 270 emberről lévén szó.

– Nagy csend című, 2005-ben készült filmjét egyházi méltóságok is dicsérték. Alkotása kapcsán járt-e hivatalos látogatáson a Vatikánban?
– Nem. Eddig csak egyszerű múzeumlátogatóként jártam a Sixtus-kápolnában. A Vatikánba szóló meghívás rendkívüli dolog.

– Hogyan hat a vallás az alkotó tevékenységére?
– Számomra a vallás hangsúlyozottan személyes dolog. A transzcendencia kérdése, s hogy mi van az anyagin, a láthatón túl, mindenkor központi téma volt a művész számára. A Nagy csendben ez természetesen különös hangsúllyal érzékelhető. Jelenleg is olyan filmeken dolgozom, amelyek egyrészt a szeretet erényéről, másrészt az időről szólnak. E pontokon azonmód felmerül a spirituális dimenzió. A művészetnek képesnek kell lennie túlmutatni a valóságon; ami nem képes erre, az nem maradandó.

– Az egyház gyakran sajátosan tekint a művészetre; az esztétikát a teremtés kifejezéseként szemléli. Ám a művészet különös módon igyekszik érzékeltetni az élet megtörtségét is, kérdéseket vet fel, kétséget fejez ki. Mennyit kellene felvállalnia mindebből az egyháznak?
– Sokkal többet, mint amennyit felvállal. Túl keveset vállal a szembenállóból. Jean-Luc Godard 1984-ben készült Je vous salue, Marie (Üdvözlégy, Mária) című filmjét a Vatikán blaszfémiának tartotta, és mintegy betiltotta – jóllehet korunk egyik legmélyebben vallásos filmjéről van szó. Ez alapján úgy tűnik, hogy az egyház alig tudja felvállalni azt, amit a művészek kifejeznek.

– A Je vous salue, Marie negyed évszázada készült. Lát-e változást azóta? Nem lett-e elevenebb az egyház és a kultúra közti párbeszéd?
– A közelgő látogatásra szóló meghívóban Ravasi érsek egyértelműen a művészek és az egyház közötti szakadásról beszél. Kifejezte továbbá, hogy igény és szükség van e törés orvoslására. E lépést nagyra kell becsülnünk; mindemellett nem tudom, képes-e a Vatikán a tényleges nyitásra afelé, amit a mai művészet jelent.

– Pontosan mit ért ezen?
– Reméltem, hogy Christoph Schlingensiefet is meghívják a pápával való találkozóra. Művészi kifejezésmódjában radikális módon fogalkozik egzisztenciális vallási kérdésekkel. Az egyháznak komolyan kellene vennie a hozzá hasonló jelentős és alapjában véve katolikus művészeket, nyílt párbeszédet folytatva velük. Úgy tűnik, még nincs itt az ideje annak, hogy a Vatikán és a művészek újra közös kérdésekre és energiára leljenek. Ám Ravasi érsek indítványa fontos előrelépést jelenthet, új párbeszédet indíthat; és ez a legfontosabb.

– Mennyire meghatározó önnek mint művésznek az egyház véleménye, egy püspök vagy egy pap által megfogalmazott kérdések?
– Nagyon fontosak számomra. A karthauzi szerzetesek, akik a Nagy csendben is szerepelnek, tiszta emberek, egyértelmű döntésekkel; teljesen megértőek voltak a művésszel és alkotásával szemben. Ez több mint szép: ilyen emberekkel talákozni, és észlelni, hogy érdeklődésük valódi érdeklődés, előzékenységük igazi előzékenység. Ilyenek voltak egymással szemben az egész forgatás során.

– Filmjét szakrális környezetben forgatta. Van-e valamilyen sajátos esztétikai dimenziója az istentisztelet terének a művész számára?
– Feltétlenül. Hatalmas erővel bír. A templom, a szakrális tér, külön nagy téma a művészetben – ezt bizonyítja Joseph Beuys, Schlingensief, Bill Viola. Annak kifejezése, hogyan lesz láthatóvá a szent a térben, mindenkor központi témája volt a művészetnek.

– Hogyan élte meg a forgatás idejét a kolostorban?
– A forgatás során nagy félszegség volt bennem. Az istentisztelet tere nem engedi meg, hogy az ember ide-oda mászkáljon a kamerával. Megadatott, hogy egyszerűen csak jelen legyek, csendben. Azt hiszem, ez érezhető is a filmben: nincs benne rendezés, nem megrendezett, amit történik.

Magyar Kurír