Nagyböjt 1. vasárnap, március 9.

„A Lélek kivitte Jézust a pusztába”.
Ha Jézus titkát szemléljük és szeretnénk egy kissé mindig közelebb kerülni hozzá, látnunk kell, hogy minden gondolatában, tettében és szavában a Lélek vezette, és az Atya tervét akarta megvalósítani. Így kezdi el nyilvános működését is, hogy a Lélek indítására a pusztába megy, és ott negyven napon keresztül az Atya imádásában és böjtben készül megváltó művének beteljesítésére. Átéli ennek a pusztai magánynak minden titokzatos, benső örömét, de tapasztalatból ismeri meg a Sátán kísértését is. Megpróbáltatások, kísértések, gyötrelmek vették körül, de mégsem egyedül kellett megküzdenie mindezekkel, hanem az Atya kegyelme, szeretete volt ereje és támasza. Mennyire szépen fejezi ki ezt az igazságot az evangélium megjegyzése: „Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki”. S azután is a Lélek irányítja szavaiban és tetteiben, ő vezeti a halálig menő szeretet útján, az ő erejében tudja az utolsó mozzanatig megvalósítani az Atya akaratát. A Lélek az, aki megerősíti Jézust a legnehezebb pillanatokban is, a Lélek ereje az egyetlen biztos pont számára, mely által mindig szemléli az Atya arcát. Majd ezt a Lelket ajándékozza tanítványainak is, hogy tanúi legyenek.
A nagyböjti szent idő, szent negyven nap kezdetén nem véletlenül hallunk Jézus pusztai magányáról és megkísértéséről. Az Anyaszentegyház bennünk is tudatosítani akarja, hogy életünk akkor és attól jár helyes úton, ha bennünket is a Lélek vezet, bármilyen örömök, vagy nehézségek érjenek is közben. A negyven napos szent idő emlékeztet minket is arra, hogy az örök húsvét befogadására és megünneplésére nekünk is készülni kell, és ebben a készületben mi is szembe nézünk minden kísértéssel, megpróbáltatással, melyeket nem a magunk ügyességével, hanem a Lélek erejével győzhetünk le. Nagyböjtünk akkor lesz valóban tartalmas, ha minket is a Lélek vezet ezekben a hetekben, hogy elmélyülve megváltásunk titkában, képesek legyünk megújítani egész életünket. A puszta, az ószövetségi ember számára a vándorlás, a szabadulás és az Istenre találás helye, a mi számunkra egész földi életünk szimbóluma. Vándorlásunk közben elvesznénk, ha nem vezetne bennünket is az a Lélek, aki Jézust megerősítette küldetése teljesítésében, vagyis, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Ez az evangélium arról a szövetségről szól, melyet Isten köt az emberrel Isten országa megvalósulása érdekében.
Ennek a szövetségnek egyik legszebb és legmegrendítőbb előképe a Noéval kötött szövetség a vízözön pusztításai után, melyet az első, az ószövetségi olvasmányban hallunk. Ez a szövetség abban áll, hogy Isten megáldja Noét és fiait és mindazokat, akik hozzájuk, az igazakhoz tartoznak. Ez a szövetség összeköti az eget és a földet, békét hirdet és Isten gazdag áldását közvetíti. Mennyi szeretet, irgalom és jóság lakik Istenben, aki minket is arra hív, hogy részesei legyünk a vele kötött szövetségnek, mely számunkra is az élet egyetlen valódi lehetősége és ajándéka. A szent negyven nap számunkra is alkalmat kínál arra, hogy újra átgondoljuk a szövetséget, hálát adjunk érte és a bűnbánatban megtisztított és megújult szívvel hiteles tanúi legyünk az irgalom kiapadhatatlan forrásának, melyre oly nagy szomjúsága van a ma minden emberének.
Az Ószövetségben Isten sokszor kötött újra szövetséget az emberrel, mert az emberi állhatatlanság oly gyakran törte meg a hűség és igazság szövetségét. Az Újszövetség azonban örök, mert Jézus Krisztus áldozata örökre megszentel minket. A Krisztusban kötött szövetség erejéről tanít minket a második olvasmányban Szent Péter apostol is, aki párhuzamba állítja a Noéval kötött szövetség előképét a Krisztusban kötött szövetség valóságával. Az apostol szerint ennek az Újszövetségnek a lényege, hogy Krisztus meghalt a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy Istenhez vezessen minket.
Nagyböjtben arra készülünk és azon munkálkodunk, hogy tökéletesen megújítsuk magunkban a keresztség kegyelmét, mely Krisztus áldozatának gyümölcse. A keresztség mély értelmű szimbóluma a vízözön ószövetségi képe, mely egyszerre pusztít és életet ajándékoz, elborít és fölé emel mindennek. Nem lehetséges valódi megtérés anélkül, hogy meg ne haljunk régi önmagunknak. Merjünk elszakadni lelkünk kacatjaitól. Engedjük, hogy a tisztító víz árja mindent elsodorjon, ami akadályoz az igaz élet megformálásában. Engedjük megvalósulni önmagunkban az Újszövetség tiszta lelkületét. Mert a keresztség vize, a Krisztus oldalából fakadó vér és víz nem a test szennyét mossa le, hanem lelkiismeretünket tisztítja meg és teszi élővé és működőképessé. Mennyire fontos, hogy nagyböjtben képesek legyünk valóságosabban odafigyelni lelkiismeretünk szavára. Mennyire szüksége van a világnak arra a könyörgésre, mely Istentől kéri, hogy „adjon tiszta lelkiismeretet Jézus Krisztus feltámadása által”. Hiszen mindannak, amit tapasztalunk, éppen az az oka, hogy elveszítjük lelkiismeretünk érzékenységét, vagyis a Lélek szavát és útmutatásait önmagunkban. Jézust a Lélek kivitte a pusztába, és nagyböjt kezdetén bennünket is odavezet, hogy képesek legyünk felismerni az idők teljességét, az Isten országa jelenlétét, a megtérés lehetőségét, vagyis az evangélium valódi boldogságát. Hollai Antal/MK