Nagyböjt 1. vasárnapja február 17.

Nagyböjt kezdetén, az első vasárnapon Jézus megkísértésének részletét olvassuk az Evangéliumból. Érthető ez, hiszen mindaz, amit Jézus megváltó áldozatának titkában szemlélünk és befogadunk, itt találja meg eredetét. Az emberi bűn misztériuma a kísértéssel kezdődik el. A bűn nem az embertől származik. Valami hatalmasabb erő működik, mely mesteri módon megtalálja azokat a pontokat, ahol az ember - éppen szabadsága miatt - sebezhető. Ezt nevezzük kísértésnek, amikor a gonosz hazug sugallatára, hiszen ő sohasem adja meg azt amit ígér, az ember a valódi szeretet helyett, önmaga helytelen szeretetét valósítja meg. Az Isten Fia, a megtestesüléssel, teljes emberségünket vállalta és magára vette. Ebbe a teljességbe beletartozik az emberi gyöngeség és sebezhetőség is. Ezt akarja kihasználni a gonosz, amikor megkísérti Jézust, mert azt hiszi őt is képes megfogni, és mert még nem tudja, amit Szent Pál apostol már világosan lát és hirdet is: „Isten gyöngesége erősebb az embereknél" (1Kor 1,25). Ez a megváltás paradoxona: „Isten azt választotta ki, ami a világ szemében gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket… a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak" (1Kor 1,27-28). Az önmagát erősnek vélő, a hatalmának diadalát ülő Sátán, itt szenvedi el végleges vereségét. Elvakultságában azt hiszi, hogy a csalóka érzéki, hatalmi vágy felébresztésével Jézus fölött is van hatalma. Hamisan gondolkodik az isteni hatalomról. Önkényesnek véli azt és keserűen kell tapasztalnia, hogy Jézus hogyan utasítja el minden szavát, mert ahogy maga a Mester is megfogalmazza: Nem azért jött, hogy a maga akaratát tegye, hanem annak akaratát, aki őt küldte (Jn 4,34).
Az ószövetségi olvasmány elmondja az első megkísértés és bűn történetét. Már ebben a részletben is tapasztaljuk, hogy a kísértés egy kívülről jövő valóság, mely mindig azt támadja meg az emberben, ami a legérzékenyebb pont: a hiúság, a hatalom, a mások fölötti uralkodás. Valahol minden bűn kiindulópontja az az emberi tudat és akarat, mely az egyes embert mások - akár emberek, akár Isten fölé - akarja emelni. A mai világban tapasztalható gyűlölet, szeretetlenség, terror, a nagy események, melyekről minden híradás beszél, erről a szomorú valóságról vallanak. A bűn ott valósul meg, amikor az ember ismeri Isten akaratát, de nem látva át annak teljes mélységét és értelmét, ellenkező módon cselekszik, mert elhiszi, hogy az isteni akarat megtagadásával is, vagy éppen az által valósíthatja meg valódi önmagát. Az önmegvalósítás ma is nagy érték, de kísértés is. Valódi szépsége és ereje akkor és ott mutatkozik meg, amikor és ahol Isten szándéka, a világról és az emberről megfogalmazott örök terve megvalósul. Ezt mutatja föl előttünk Jézus az evangéliumban. A Sátán kísértő szavaira, melyek mindig az Isten nélküli erő és hatalom bizonyítását szolgálják, Jézus az Isten kinyilatkoztatott akaratára utalva mond ellent. Nem önmaga erejében és bölcsességében bízik, hanem az Atya szavára, akaratára utal és az Atya kezébe helyezi életét. A kísértő szavakra mindig így válaszol: „Írva van" (Mt 4,4.6.10), vagyis az Atya kinyilatkoztatásából meríti a megoldásokat. Ez a valódi alázat és bizalom. Mer teljességgel ráhagyatkozni az Atya szeretetére és akaratára, akkor is, amikor átéli az éhséget és az emberség minden rezdülését. Ennek teljességét szemléljük majd a keresztre feszítettség titkában, a mindent odaadó, a mindent az Atya kezébe helyező, halálig menő szeretetet. Van tehát kapaszkodó pontja, és biztos eligazítása a kísértésekben meggyötört embernek: a kinyilatkoztatás tiszta igazsága. Érdemes fölfedezni a magunk számára is ezt az értéket. Alkalmas nagyböjti program, fölismerni Isten akaratát éltünkben a kinyilatkoztatáson keresztül. Ez hitünk alapja, mely mindnyájunk számára megragadható valóság. Valami ilyesmiről beszél Jézus a gazdag emberről és a koldus Lázárról szóló példabeszédében is, amikor ezt mondja a kárhozatból könyörgő gazdagnak a mennyországból Ábrahám: „Ott van nekik Mózes és a próféták. Ha azokra nem hallgatnak, akkor sem hinnének, ha valaki a halálból támadna fel" (Lk 16,29.31). Életünk helyes formálásához, kísértéseink legyőzéséhez, hitünk mély megéléséhez nem rendkívüli jelek szükségesek elsősorban, hanem a kinyilatkoztatás egyszerű, tiszta és világos ismerete és befogadása.
Ennek a két eseménynek (az első bűnnek és a megváltás titkának) a szintézisét mutatja be előttünk Szent Pál apostol a második olvasmányban, a Rómaiakhoz írt levél ötödik fejezetéből vett részletben: „Miként egynek vétke minden emberre kárhozatot hozott, ugyanúgy egynek igaz volta minden ember életére megigazulást áraszt. Amint egynek engedetlensége minden embert bűnössé tett, ugyanúgy egynek engedelmessége igazzá tett sokakat" (Róm 5,18-19). Az az engedelmesség, melyet Jézus mutat az Atya iránt, egyrészről megismerteti velünk a valódi szeretet titkát, mely nem önmagát állítja a középpontba, hanem hisz Isten atyaságában akkor is, amikor az a keresztútra vezeti, vagyis emberileg nehezen felfogható módon nyilatkozik meg. Másrészről pedig bemutatja előttünk azt, hogy az Atya akarata megvalósítható. Nem utópisztikus álom, igaz, hogy áldozatot, önkiüresítést kíván tőlünk is, de Jézusba öltözködve, Jézus vonásait, vagyis a fiúság, az istengyermekség vonásait kialakítva mi is képesek vagyunk rá. És ez a valóban szép Jézus egyéniségében is, hogy reálisan, a lélek józanságával láttatja meg az evangéliumi utat. Nem titkolja el, hogy van kísértés, van küzdelem, van halálig menő, állhatatos szeretet, de van győzelem és feltámadás is. Hiszen minden ebben nyeri el értelmét.
A nagyböjt arra való, hogy szemléljük, fölfedezzük és a magunk életébe tudjuk beleépíteni ezt a szeretetet. A böjtben tehát mindenek előtt a szeretetnek kell megmutatkoznia, ahogyan a kísértések elleni küzdelemnek sem lehet más valós, értelmes és megvalósítható alapja. Talán éppen azért vallunk szégyent próbálkozásainkkal, mert nem jézusi lelkület vezet bennünket a harcban, nem az Atya iránti feltétlen szeretet, hanem csupán emberi szempontok, előírások vagy kényszer. Hollai Antal/MK