Nagyböjt 2. vasárnapja, 2005. február 20. „A” év, Mt 17,1-9

Firenze felől Róma felé közelítve, a hullámzó dombvidékből kiemelkedik a 350 méter magas, tufasziklára épített bástya-városka, Orvieto. Dómját, amely „Itália csodája”, a XIII. században építették, Fra Angelico és Signorelli képei díszítik. Gépkocsiból felfelé tekintve a középkori kis város számomra a Tábor-hegyét idézi: mintha itt járt volna az Úr, mintha itt dicsőült volna meg az Úr!
 
1. A kirakatok tárgyait alulról, felülről, oldalról különféle reflektorok, színes lámpák világítják meg; a színpadok elmaradhatatlan kellékei a lámpák, a nagyhatású fénycsóvák, füst-effektusok, amelyek a mozgásokat, eseményeket kísérik. A Hold a Naptól, az pedig az izzó gázoktól-gőzöktől kapja a fényét. Mind kívülről. Jézus Krisztusnak viszont a magas hegy tetején önmagától, a bensejéből tör elő a ragyogása, vakító fénye. „Színben elváltozott” a kiválasztott apostolok szeme láttára – írja az Evangélium. A görög eredeti szöveg a metamorfózis szót használja, amelyet jól ismerünk a pogány vallásokból. Ott nem ritka, hogy egy földi hős az istenek világába emelkedik. Itt azonban egészen másról van szó. Ez a ragyogás a bibliai imádkozók arcának ragyogásához hasonló, Mózeséhez, amint visszatér a hegyről, Dávidéhoz, Salamonéhoz, meg a föltámadt Úréhoz, aki megdicsőült ragyogást árasztott húsvét után megjelenő testéből. – Honnan ez a ragyogás, ez a földöntúli fény?
 
2. Nem nehéz kitalálni: Jézus, az Isten Fia, istengyermekségéből árad a fény! A gyermek arca ragyog, elváltozik, amikor a születésnapi gyertyákat meglátja, és egyszerre elfújhatja, amikor ajándékot kap, amikor fölismer valakit, amikor elvezettségében rátalálnak. Jézus is gyermek, ő a Fiú, aki istenfiúi méltósága tudatában él, még ha ezt nem is mindig mutatja. Ha magáról szól, ismételten Fiúnak mondja magát, annak ellenére, hogy 30 éves elmúlt már: „A Fiú önmagától nem tehet semmit, csak azt teheti, amit az Atyánál lát” (Jn 5,19); „Atyám, dicsőítsd meg Fiadat!” (Jn 17,1) stb. A megdicsőülés pillanatában, a Tábor-hegyen ez lesz láthatóvá, érzékelhetővé a maga teljes valóságában, amit az Atya hangja tesz egyértelművé: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” – ugyanúgy, mint a Jordán-parti keresztségekor. S az apostolok jól érzik magukat ebben a fényben: „Uram, jó nekünk itt!” Ám a mondat folytatódik: „őt hallgassátok!” Rá nézzetek, belőle merítsetek, csak ráfigyeljetek!
 
3. Honnan ez a fény? – A mennyei Atyától, aki Jézus Krisztusban olyan világosságot gyújtott nekünk, amelynek nem kell áthaladnia fényvisszaverő rétegeken. Valahol ez a különbség köztünk és Jézus között, hogy bár minden keresztény fényre hivatott, belülről „újra termelődik” a sötétség. Bár fényre születtünk, mégis beárnyékolódunk, elsötétedünk. Azután a belőlünk kisugárzó fényt mennyi minden képes megakadályozni, elnyelni, gátolni? A rólunk látható, leolvasható külső ritkán „fény-kép”, a szó szoros értelmében, mert elnyeli a kétkedés, a testiség, az önzés, a hamis ragyogások fénytörő közege. Reményik Sándornak van egy verse, amelynek minden szakasza így kezdődik: „Egy istenarc van eltemetve bennem” (Istenarc) – ezt kell felszínre hoznunk, kibányásznunk, kibontakoztatnunk, ha a tábor-hegyi Krisztushoz akarunk hasonulni! Mindannyian Isten gyermekei vagyunk a keresztségünk óta, miért kell hát összeráncolt homlokkal járni-kelni, problémák alatt görnyedni, állandóan nyögni és panaszkodni? Így rossz cégtáblái vagyunk a kereszténységnek. Mennyien vannak, akiknek arca akkor is ragyogó marad, ha szenvednek, hisz nem a jó sorstól függ a derű.
 
4. Honnan ez a fény, ez a ragyogás? – Onnan felülről. Jézus egy magas hegyre vitte az apostolokat. Egy magas hegycsúcsról mindent másként lát az ember, akkor is, ha éppen nem hó födi és ragyogó napfény öleli körül. Ha kiszakadunk a város zajából, monoton, mindennapi zakatolásából, amikor hegyre megyünk kirándulni, szinte már utunk kezdetén ragyog az arcunk. Ilyen csúcsokra, csúcsélményekre van szüksége a mai embernek is, hogy csendet teremtsen önmagában, hogy szemlélődjön, hogy teleszívja a tüdejét friss levegővel, az istenszeretet miliőjében, hogy olvasson, hogy imádkozzon… A hegy hívogat minket (mint annak idején Mózest, Illést, a prófétákat és a remetéket), mert Isten nemcsak meg akar nyilatkozni előttünk, hanem minket is ragyogóvá akar varázsolni, hogy sokáig tudjunk élni ezekből a tapasztalatokból. Jézus kísérői alig akartak lejönni a hegyről. Ott akartak maradni, lakni, sátrat építeni. Mégis vissza kell térniük a városba, a hétköznapi, normális élethez, a természeteshez. Az ünnep csak arra való, hogy több erőnk legyen a köznapok sorában, hogy megerősödjünk, hogy ki ne dőljünk, hogy „feltankoljunk”.
 
A mi utunk is erre vezet: hegytetőről völgyek felé, csúcsokról a mindennapi munka irányába. S ez jól van így: Jézus kísér, ő helyez „igaz fényképeket” az életünk albumába, ő ajándékoz meg Tábor-hegy örömével, apróbb-nagyobb istenélményeink során, és ő gondoskodik arról, hogy el ne bukjunk a sötétben. Hála neki érte! Ámen.

Pákozdi István/MK