Nagyböjt 2. vasárnapja, február 24. (Homíliavázlat)

A nagyböjt valódi értelmét a húsvét adja meg. Önmagában nem érték szemlélni Jézus kínszenvedését és kereszthalálát. Nem azért ünnepeljük ezt a titkot, hogy csupán szánakozzunk Jézus emberi sorsán, hanem egyre jobban meg akarjuk közelíteni megváltásunk misztériumának lényegét. Már Szent Pál apostol is megfogalmazta világosan: „Ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk, s hiábavaló a ti hitetek… Ha Krisztus nem támadt föl, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok… Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél” (1Kor 15,14.17.19). Maga Jézus is jól tudta, hogy keresztjének szemlélése botránkoztatni fogja tanítványait és félelmet kelt majd szívükben. És éppen azért, hogy ezt a félelmet minél inkább elcsöndesíthesse, fölviszi a kiválasztott hármat (Pétert, Jakabot és Jánost) a hegyre, hogy megmutassa nekik isteni dicsőségét. A valóban lényeges titkokat nem lehet egyszerűen, vagy közönségesen közölni. A szeretetnek van intimitása, mely kivonul az emberi „tömeg” világából, hogy az igazán lényegest föltárhassa. Valami hasonló kivonulásról olvasunk Ábrahám meghívásának történetében is, az első olvasmányban. El kell hagynia rokonságát és atyja házát, hogy elinduljon arra a földre, ahol Isten megáldja és naggyá teszi nevét. Legbensőbb titkainkat mi sem az utcán, a munkapad mellett, vagy a boltban a vásárlás közben tárjuk fel annak, akit nagyon szeretünk. Föl kell menni a hegyre. Ki kell szakadni a mindennapokból. Ez az ünnepeink titka is. Lényünk legbensőbb értékeit nem fedjük fel akárki előtt. Mély szeretet szükséges ahhoz, hogy kitárulkozzunk. Jézus is csak legbensőbb barátait viszi magával, hogy lássák dicsőségét. De ugyanezt tette szenvedése kezdetén is. Halálfélelmének, benső gyötrődésének is csak ők hárman lehettek tanúi (Mt 26,37-38).
Az Anyaszentegyház is, amikor az Úr szenvedésének és halálának titkát ünnepli, nagyböjt elején, a második vasárnapon a megdicsőült Krisztust mutatja be előttünk az evangéliumban, hogy mi is megértsük, miről is szól a nagyböjt. Nekünk is szólnak Jézus szavai: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Ha valóban értékesen akarjuk felhasználni ezt a szent negyven napot, nem elég a képét látni, szükséges a megdicsőült Krisztus arcába is tekinteni, hogy lássuk mindennek az értelmét. Meghalni régi önmagunknak csak akkor és úgy lehet, ha szemlélhetjük az új ember vonásait, ha láthatjuk a célt, amely vonz. A megtérés a keresztény ember életében nem elméleti igazság, nem felsőbb utasítás, hanem találkozás Valakivel, aki magával ragad bennünket. Lehet, hogy Péter apostol könnyeit tagadása után (Lk 22,61-62), éppen ennek a találkozásnak képe, ez a Krisztus arc hozta elő. Talán éppen azért nem sikerül megvalósítanunk a belső újjászületésünket, mert sok mindent megtanultunk már Jézusról, de még nem találkoztunk Vele. Türelem, csönd, odafigyelés kell, hogy fölfedezhessük a találkozást is. Milyen jó, hogy vannak ilyen találkozásaink az életünkben. De ez csak egy pillanat. Itt nem időzhetünk sokáig. Vissza kell térni a mindennapokba, hogy ott válthassuk tettekre mindazt, aminek megvalósítására meghívást és küldetést kaptunk. A szeretet titkának nem az a lényege, hogy időben hosszasan befogadhatjuk az élményt, hanem, hogy átalakít bennünket és erőt ad a kitartáshoz. Így érthető, hogy oly sokan képesek voltak emberek maradni az embertelenségek között is, mert egy édesanya, egy kedves, egy barát, vagy egy gyermek képe megőrizte szívük tisztaságát. És ezek az arcok a megdicsőült Krisztus-arcok a mai ember életében, mely erőt ad elfogadni a kereszthordozást, az áldozatokat, a szenvedést és a halált is, mert van valami, ami erősebb még a halálnál is: a föltámadás szelíd öröme.
Aki befogadja ezt a nagyobb erőt, aki képes átélni ezt a belső találkozást, az képes azonosulni Krisztussal. Akit magával ragad Krisztus arca, az vállalja érte, vele a szenvedéseket is. Erre buzdítja hűséges tanítványát, Timoteust is Szent Pál apostol a második olvasmányban. Nagyböjt szembesít bennünket is ezzel a kérdéssel. Képes vagyok-e szenvedéseket is vállalni Krisztusért, a hitemért, az evangéliumért. Amikor az életszentség sajátos útjairól és eszközeiről beszél a II. Vatikáni zsinat, első helyen és különleges módon is kiemeli a vértanúságot: „A tanítvány Mesteréhez hasonul a vértanúsággal… Keveseknek jut osztályrészül, viszont mindenkinek készen kell lennie arra, hogy megvallja Krisztust az emberek előtt, és kövesse őt a keresztúton, vállalva az üldöztetést, melynek soha sincsen híjával az Egyház” (LG 42.) Nem csak nyilvános üldözés, vagy Krisztusért való szenvedés létezik. Nem csak a totalitárius rendszerek vezetik vértanúságra az őszintén hívő embert. De a jóléti társadalom kényelme, közönye, gyakorlati materializmusa legalább olyan veszélyes kísértés, mely az anyagi javak habzsolása által eltávolít Krisztustól, önzővé és nem ritkán embertelenné is tehet. Valóban igazak tehát mindennapi életünkre az apostol figyelmeztető szavai: „Vállald a szenvedéseket az evangéliumért, Isten erejére támaszkodva”. A böjt azt jelenti, tanuljunk meg függetlenedni a csak materiális gondolkodástól, mely szellemi és anyagi rabszolgaságba vezet. Amikor körülöttünk egy világ él közönyben, lelki és szellemi haldoklásban, csak az élvezetek örömét keresve, nem könnyű Krisztus keresztjével azonosulni. Nem is emberi vállalkozás ez. Isten ereje kell hozzá. A találkozás azzal, aki legyőzte a halált és felragyogtatta előttünk az életet és a halhatatlanságot.
Ez a nagyböjti szent idő valódi tétje. Megvalósításához nekünk is arra a tapasztalásra van szükségünk, melyet az apostolok éltek át az evangéliumi jelenetben. „Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát”. Õt kell látnunk. Nem róla valamit, hanem Õt, összetörtségében és dicsőségében. Mert ez a tapasztalás biztosít bennünket is arról, hogy érdemes összetöretni, mert általa megdicsőülünk. Hollai Antal/MK