Nagyböjt 2. vasárnapja, március 16.
Hazai – 2003. március 14., péntek | 12:45
A nagyböjti szent idő különleges ajándéka által arra kapunk meghívást, hogy egy egészen bensőséges, szent találkozást és együttlétet éljünk át Jézussal. A kinyilatkoztatás, természete szerint ajándék, vagyis Istennek olyan önfeltárása, amely csak tőle indulhat ki. Õ hív meg bennünket arra, hogy megismertesse velünk szeretetének kimondhatatlan gazdagságát. Ehhez szükséges, hogy legyenek az életünkben olyan időszakok, amikor elhagyva a mindennapok megszokott világát, fölmegyünk Isten hegyére, hogy szemléljük és amennyire képesek vagyunk rá, befogadjuk a felfoghatatlant, a megmagyarázhatatlant, a csodát, Isten minden értelmet meghaladó szeretetét. Ebben a helyzetben mi is csak arra vagyunk képesek, mint a kiválasztott apostolok: Péter, Jakab és János. Ámulatunkban megvalljuk szívünk benső érzelmét: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk!” Ebben a mondatban sűrűsödik össze minden, amit bűnbánatnak, megtérésnek nevezünk. A megtérés titka ugyanis elsősorban nem abban áll, hogy valamit elutasítunk, vagy kivetünk az életünkből, hanem abban, hogy befogadunk, megismerünk és fölfedezzük, mennyire örömteli, szép és értelmes Jézushoz tartozni és vele közösségben lenni. Ezt az élményt élte át nem csak a kiválasztott három a színeváltozás hegyén, de Zakeus, a Jézus lábát olajjal megkenő bűnös nő, a vámasztaltól elhívott Lévi és megannyi megtérője az evangélium tanúságának. És erre az élményre hív minket is Jézus a szent negyven napban.
Ezekben a szent napokban nekünk is föl kell mennünk Jézussal a kinyilatkoztatás hegyére, hogy megismerjük az ő dicsőséges arcát, és így elfogadhassuk a „kereszt botrányát”, megváltásunk szentségét. Mert a kereszt, a szenvedés titkát nem önmagában tiszteljük és fogadjuk el. A nagyböjt, húsvét nélkül, önmagában értelmetlen és kegyetlen végzet, amelyet nem érdemes ünnepelni. De éppen a húsvéti hajnal dicsősége teszi szemlélhetővé és széppé Jézusnak a szenvedésben eltorzuló arcát. Mert a keresztről ránk tekintő Jézus arcra is tökéletesen érvényes és igaz a felhőből megszólaló szózat: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”. Jézus megdicsőült és szenvedő arca egyaránt, szavak nélkül is hirdeti a legfontosabbat, amire mindig hallgatnunk kell: az Atya akaratának megvalósítása a valódi szeretet és szentség.
Ennek csodálatos előképe mindaz, amit az ószövetségi olvasmányban, Mózes első könyvéből olvasunk Ábrahám áldozatáról. Õt is Isten szólította meg. Előtte is a kinyilatkoztatás tárja fel Isten kegyetlennek tűnő, mégis a szeretet próbájaként megmutatkozó akaratát. Neki is el kell hagyni megszokott világát, hogy fölmenjen Mória földjére, hogy ott bizonyítsa feltétlen szeretetét és bizalmát Isten atyai szeretetébe és szövetségéhez való hűségébe. Mennyire megrendítő az a szilárd bizalom, amivel Ábrahám indul, hogy Isten akaratát megvalósítsa. Nagyböjt annak az ideje, hogy mi is kilépjünk megszokottságunk világából és megtegyük határozott lépéseinket Isten akaratának őszinte megvalósítása felé. Mennyire nehéz elindulni… Mennyire késedelmesek tudunk lenni… Mennyire csak szavaink vallanak szívünk szeretetéről, de a cselekedeteink távol járnak az Úrtól... Nagyböjt a cselekvés ideje. Mert a valódi böjt mindig a szeretet áldozatoktól sem mentes cselekedeteit valósítja meg. „A tett halála az okoskodás” – mondják. Ábrahám esetében nem gondolkodás nélküli, vakon engedelmeskedő, megalkuvó emberi magatartásról van szó, hanem éppen ellenkezőleg egy átgondolt és megfontolt, tudatos engedelmességről, mely képes őszintén bizakodni abban a Valakiben, aki az ígéreteket tette. Valódi engedelmességről csak akkor beszélhetünk, ha megtaláljuk benne a gondolkodó és bizalomteli mozdulatot. Nem is marad el ennek az ábrahámi magatartásnak a jutalma: „Magamra esküszöm – ez az Úr szava –, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak”. Az Isten akaratára figyelő és azt következetesen megvalósító emberi magatartás jutalma az Isten gazdag áldása. Bizonnyal mindenki, aki törekedett már megvalósítani az Isten akaratát életében, megtapasztalhatta ezt az áldó jóakaratot, mely nem az ember kényelmét szolgálja, hanem lelki javát építi fel. Mindezek megvalósításához nem elég a magunk ereje. Magától Istentől kapunk hozzá erőt és kegyelmet, melyet azonban már nekünk kell kamatoztatva felhasználni. Szívünkben hordozzuk a tapasztalást erről a segítségről, Isten jelenlétéről az életünkben.
És ez az, amiről a második olvasmány, Szent Pál római levelének részlete tanít bennünket. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” – írja az apostol. Isten erejében valóban képesek vagyunk legyőzni önmagunkban minden kishitűséget, bizalmatlanságot és késedelmeskedést. Ez az Istentől jövő erő pedig éppen abban áll, hogy ő saját Fiát sem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, és így vele együtt nekünk ajándékozott mindent. Ami Ábrahám áldozatában előképként jelent meg, azt Jézusban az Atya tökéletesen megvalósította. Megismertetett bennünket a szeretet lényegével, és azzal a titokkal, miért kéri tőlünk teljes elkötelezettségünket. Mert ő sem csak valamit ajándékozott nekünk, hanem Fiában mindent odaadott értünk. Szeretetre csak szeretettel lehet és szabad válaszolni. Nagyböjti elcsöndesedésünk arról szól, hogy merjük szemlélni ezt a mindent odaajándékozó szeretetet és merjünk válaszolni is rá. És bár mindig újra tapasztaljuk saját gyöngeségünk sebeit, mégis merünk bizakodni abban, aki nem ítél el bennünket, mert meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk. Hollai Antal/MK
