Nagyböjt 3. vasárnapja, március 23.

„Emészt a házadért való buzgóság”
A zsoltárok(68,10) imádságos gondolata fogalmazódik és szólal meg a tanítványok szívében, amikor a templomot megtisztító, az árusokat, pénzváltókat kikergető és asztalaikat felforgató, pénzüket szétszóró Jézust látják. És ez a mai, a harmadik nagyböjti vasárnap lényegét összefoglaló gondolat is: emésztő buzgóság. Vagyis tettekben megnyilvánuló imádás, tisztelet és szeretet. Mert Jézus templomot megtisztító prófétai cselekvése mindenekelőtt kinyilatkoztatás, mely az atyai ház új fényében mutatja be a templomot. Jézust nem az áldozathoz megvásárolható állatok látványa bántja elsősorban, hanem az a közöny és üres kereskedő szellem, ahogyan az Atya házával bánnak az ott lévők. „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká” – mondja, mintegy magyarázva tettének értelmét. Milyen megilletődött szeretet tölthette el lelkét, amikor belépett a templomba, amikor a kövekben, az épületben otthonra talált, mert az Atya házát fedezte fel bennük. Nem is állították meg cselekvésében, csupán jeleket kértek tőle, hogy mindezt megteheti. És Jézus nem is késlekedett a legszentebb és leghitelesebb jelről beszélni tettének igazolására: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” Persze, akik a kőből emelt épületben nem látják már az atyai házat, hogyan is érthetnék Jézus szavait, melyek nem a kőtemplom újjáépítéséről, hanem a feltámadásról, az új élet kezdetéről szólnak. Mert az Atya ajándéka abban áll, hogy életre kelti a holtakat, és ezzel megvilágítja mindennek az értelmét.
Az evangélium üzenetének szimbolikus értelmét nekünk is meg kell látnunk. Testünk a bennünk lakó Szentlélek temploma, melynek hivatása, hogy megdicsőítse az Atyát. Jézus éppen azért vette magára a mi emberi természetünket, azért jelent meg közöttünk testben, hogy példát adjon, és megtanítson minket az Atya megdicsőítésére. Ha nagyböjt számunkra is az emésztő buzgóság ideje, akkor nekünk is meg kell szentelnünk testünket, hogy az Atyának tetsző áldozatokat mutathassunk be. A juhok, az ökrök, a pénzváltók pénze szimbolizálják azokat a kísértéseket, melyek elkényelmesítenek, megszokottá és közömbössé teszik életünket, Istenhez és egymáshoz való viszonyunkat. Jelképezik azokat a bűnöket is, melyek akadályozzák bennünk a lényeg meglátását, az Atya szeretetének fölfedezését. Mennyire szükségünk van nekünk is arra ezekben a napokban, hogy valódi buzgósággal kiűzzük magunkból mindazt, ami nem méltó Isten templomához, a keresztségben kapott fölszenteltségünkhöz, mely a mi szívünket is az Atya házává formálja. Le kell rombolnunk magunkban a régit, hogy fölépülhessen az új, meg kell halnunk bűnös önmagunknak, hogy életre kelhessünk Jézussal, az Atya dicsőségére. Jézus tudja, mi lakik bennünk. Nem szorul arra, hogy bárki is felvilágosítsa rólunk. Éppen ezért állítja elénk e napon ezt a képet, hogy ne féljünk radikálisan szakítani magunkban a bűnnel, hogy ezentúl már ne önmagunknak éljünk, hanem annak, aki értünk meghalt és föltámadt. Ez a radikalitás fájdalmas, de szükséges, hiszen az orvos sem sajnálni, hanem gyógyítani akarja a beteget, amikor belép a műtőbe.
A szeretet pedig nem kellemesen csengő, hízelgő szavak füzére, hanem tetteink gyümölcse, elkötelezettségünk igazolása. „Aki szeret engem, megteszi parancsaimat” – mondja Jézus az utolsó vacsorán többször is a tanítványoknak. Ebben az összefüggésben látjuk magunk előtt és olvassuk a Mózes második könyvéből vett ószövetségi olvasmányt, mely a Sínai-hegyen kihirdetett Tízparancsolat törvényét állítja elénk. A szeretet ezekben mérhető le. Aki engedelmeskedik Isten kinyilatkoztatott törvényeinek, az szereti Õt. Nagyböjt a Tízparancsolattal való szembesülésünk ideje is. Bizony nem ritkán nekünk is ostort kell fonnunk, hogy megtanítsuk önmagunkat a valódi szeretet titkát magában rejtő parancsok valódi értékére, és megtartásának útjára. Testünk temploma ezekből a súlyos kövekből épül fel. Mennyi önmegtagadásra, alázatra és szelídségre van szükségünk, hogy kilépjünk önzésünk világából és akarjuk élni az Isten és a felebarát iránti szeretet lehetőségeit. Hivatott tanúk vagyunk. Mert a világ, melyben élünk, egyáltalán nem a Tízparancsolat szellemében és szerint él. Sőt, pontosan az ellenkezőjét valósítja meg. Mert bőven van más istene az igaz Istenen kívül, hamis bálványainak sokaságával veszi körül magát, káromolja Istent és egyáltalán nem is akarja megszentelni az Úr napját. Nem tiszteli a családot, öl, házasságot tör, lop, hamisan tanúskodik, irigy és önző. Mindezt úgy fogalmazza meg: hiszek Istenben, de nem vagyok elvakult, tudok élni is. Szükségünk van-e nekünk is a Jézussal való találkozás megtisztító kegyelmére? Fölismerjük-e, hol nehéz a mi életünkben megvalósítani a szeretet Tízparancsolatban megfogalmazott útját? Mert így és itt válik igazán böjtté, vagyis szeretetté mindaz, amit teszünk.
A jó szándék megvan bennünk, de gyakran kevésnek érezzük az erőt önmagunkban a szándékok megvalósításához. Honnan az erő? Erre a kérdésre válaszol Szent Pál apostol a mai második olvasmányban, a korinthusiakhoz írt első levélben: „mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a meghívottaknak Isten ereje és Isten bölcsessége”. A nagyböjt idején gyakran szemléljük a Megfeszített arcát. Csak meg ne botránkozzunk és el ne utasítsuk hamis bölcsességünk rövidlátó gyöngesége miatt. Az Isten akarata szerinti élet, mindig a kereszt és a rajta megfeszített titkát szemlélteti velünk, aki megtanít arra, hogy halál nélkül nincs föltámadás és önmagunk megtagadása nélkül nem élhetünk Isten szeretetében. Boldog, aki megtalálja és befogadja Isten bölcsességét, hogy valódi és hiteles templomot építsen az Atya dicsőségére. Hollai Antal/MK