Nagyböjt 3. vasárnapja, március 3. (Homíliavázlat)

"Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas". A szamariai asszony kérése Jézus felé, adja meg nagyböjt harmadik vasárnapjának gondolatát. Ez a kérés akkor hangzik el, amikor Jézus az élet vizéről beszél, mely örök életre szökellő vízforrás. A sivatag közelében élő ember saját élete tapasztalatából tudja, mit jelent a szomjúság, és mekkora kincs a víz. Ciszternákban gyűjtik össze, féltett kincsként őrzik, hogy az ínségesebb időkben se legyenek híján ennek a létfontosságú elemnek. Ma is megdöbbentő, amikor a világban pusztító nagy szárazságokról érkeznek híradások, vagy a természet csodáit feldolgozó és bemutató filmekben arról látunk példákat, mekkora pusztítást okoz a víz hiánya a szárazság sújtotta vidékeken, és milyen életfakadás történik, amikor ugyanezekre a helyekre megérkezik az esős évszak. Minden, ami eddig élettelen és kopár volt, az egyszerre üdévé és zölddé válik, megindul az élet a holtnak tűnő természetben, és a sivatagos, kietlen vidék, paradicsomi csoda kertté változik. Milyen gazdag szimbólumrendszer mindez, és mennyire bőséges tanítást ad a lelki szárazságot átélő, Istent gyakran távolinak érző ember számára.

Az ószövetségi olvasmányok éppen úgy, mint az evangéliumi történet, emberi szomjúságról beszélnek, legalábbis onnan indulnak el. Mindkét esetben meghallgatásra talál a kérés, a vágyakozás az életet jelentő víz után, de ez a vágyakozás már sokkal mélyebb értelmű a test szomjúságánál, és így a válasz is egy magasabb kérdésre felel. A test szomjúságánál ugyanis sokkal nagyobb és lényegibb szomjúság a lélek vágyakozása, életünk alapkérdéseinek megválaszolása, mely gyötrőbb kín a test kívánságánál. Ahogyan maga a test, léte érdekében kívánja és vágyakozik az életet jelentő víz után, ugyanúgy a lélek is nagy belső vágyakozással keresi a lét értelmét, az élet nagy kérdéseinek megoldását, az örök élet reményét. János evangéliumnak egyik kulcsfogalma ez a víz, az élet vize, mely leglényegesebb igénye az emberi szívnek. Később is, a sátoros ünnep alkalmával, amikor Jézus Jeruzsálemben tartózkodik és tanít, ezeket mondja: "Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz bennem, annak szívéből, az Írás szava szerint, élő víz forrásai fakadnak". Majd hozzáteszi az evangélista: "ezt a Lélekről mondta, melyben a benne hívőknek kellett részesülniük" (Jn 7,37-39). Ez az a víz, mely Jézus oldalából fakadt, amikor a katona, lándzsájával megnyitotta a halott Jézus oldalát (Jn 19,34). És hogy mennyire a szomjúság lelki értelméről van szó, azt igazolja az is, hogy Szent Pál apostol is kitér e kérdésre, amikor magyarázza az első olvasmányban hallott csodálatos vízfakasztó jelenetet és azt mondja a vizet adó szikláról, hogy "a szikla Krisztus volt" (1Kor 10,4). Mindezek a szentírási képek egyértelműen jelzik és értelmezik a keresztség titkát. A Jézus oldalából fakadó vér és víz ugyanis, az eukarisztia és a keresztség szentségének forrását mutatják meg előttünk.

A szentírási olvasmányokat meghatározó rendben, az "A" év olvasmányai sajátosan is a keresztségre készülő katekumenek oktatására alkalmas részekből állnak. Olyan komolyan veszi ezt az Anyaszentegyház, hogy más években is engedi, sőt ajánlja, hogy ahol keresztségre készülők vannak, ott ezt az olvasmány rendet kövessék. Hiszen a keresztségben azt a csodálatos titkot ünnepeljük, mely a víz mélyértelmű és nagyszerű erejét mutatja be. Aki találkozik a víznek ezzel a titkával, annak számára a víz az élet fakadásának erejét hordozza, hitvallásra vezet. Így történik ez az evangéliumban is. A test szomjúságától indul el a beszélgetés Jézus és az asszony között. Azután föltárul előttünk a dialógusban a lélek igénye, vagy szomjúsága. És eljut ez a párbeszéd a leglényegesebb hitvallásig, amikor Jézus nyíltan és egészen világosan vall önmagáról, kijelentve az igazságot: "Én vagyok a (Messiás), aki veled beszélek". Magában a keresztség szentségében is valami hasonló történik. Az élet vizével találkozunk, mely életet ad lelkünknek, betölti a bűntől sebzett lélek szomjúságát és vágyakozását az igazság után, és hitvallásra készteti a befogadó embert. Ez a találkozás kiszabadít a partikularitásokból, egyetemessé teszi látásunkat, már nem ehhez, vagy ahhoz a helyhez köti Isten iránti imádásunkat, hanem megismertet a lélekben és igazságban imádók benső világának szépségével. Nagyböjt valódi titka éppen az, hogy fölfakasztja az ember lelkében ezt a belső szomjas vágyakozást az igazság után, melyet sokáig elfojthatunk, vagy nem veszünk róla tudomást, de vannak pillanatok minden ember életében, amikor elemi erővel tör fel a vágy lelkünk mélyén az igazság, a tisztaság, az Isten előtti kedves élet után. Ezeknek a találkozásoknak a titka, hogy az evangéliumi jelenethez hasonlóan, a dialógus, a nagy találkozás nem tőlünk indul el, hanem Jézus a kezdeményezője, és a kiáradó élet vize, vagyis a Szentlélek a beteljesítője.

Ezt fogalmazza meg Szent Pál apostol, a Rómaiakhoz írt levelében, a második olvasmányban, amikor azt a biztonságtudatot ajándékozza nekünk, hogy "Reményünkben nem csalatkozunk, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete". A Szentléleknek ez a kiáradása az élő víz forrása. Ez a kiáradás, Isten ajándéka, nem az emberi erőlködés eredménye. Az ajándékot kérhetjük, és annak befogadására felkészülhetünk, de magát az ajándékot Isten adja. Õ viszont nem vonja meg szeretetét azoktól, akik őszintén keresik őt. Isten nem személyválogató. Nem emberi hovatartozáshoz köti ajándékait. Minden ember kedves előtte. Éppen ezt mutatja be a kép, hogy szinte provokatív módon a szamariai asszonynak nyilvánítja ki igazságát. Isten szeretetének kiáradása nem ismer más akadályt, csak a keményszívűséget. A nagyböjt pedig éppen arra szólít fel: "Bár hallgatnátok ma Isten szavára! Ne legyetek keményszívűek"!
Hollai Antal/MK