Nagyböjt 4. vasárnapja, március 10. (Homíliavázlat)

„Hiszel-e az Emberfiában?” Ez a kérdés akkor hangzott el Jézus ajkáról, miután a meggyógyított, vakon született ember, akit kitaszítottak a zsinagógából, újra találkozott Jézussal, aki meggyógyította őt. A vakon született és meggyógyított ember így felelt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Vagyis miután már átélte a csodát, még mindig nem tudta ki az, aki meggyógyította őt. Milyen sokan vannak ma is, akik hasonló módon élnek és gondolkodnak. Talán már találkoztak Jézussal, talán „csodát” is tett már velük, vagyis tapasztalták életükben egy magasabb szeretet jelenlétének valóságát, de mégsem ismerték fel őt, mert valami elhomályosította látásukat. Ez leginkább evilági káprázat, mely sokkal inkább elvakít, mint világosságot ad. Lám, maga a fény lehet tisztánlátásunk eszköze és ugyanakkor vakító, látásunkat kifejezetten akadályozó valóság. Evilág mesterséges fényei, a reklámok, az önzés, a másik ember iránti közömbösség világa megölik a helyes látás és cselekvés lehetőségeit. A prófétai látásról van itt szó, mely Isten tiszta fényében lát. Ahogyan az ószövetségi olvasmányban, Dávid király kiválasztásának történetében is olvassuk, amikor Isten figyelmezteti a prófétát a helyes, Isten akarata szerinti látásra: „Isten nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet”. Ahogyan a zsoltárokban is imádkozzuk: „Uram, a te fényedben látjuk az igazi fényt”. Az Újszövetségben ez a fény maga az Úr, aki önmagát a világ világosságának mondta (Jn 8,12). Az ő fényében járnak a nemzetek. Õ az, aki megtisztíthatja látásunkat, és a dolgokat valódi, eredeti, vagyis az Atya terve szerinti valóságában mutatja be. És ezen a ponton mindjárt a történet egyik kulcsfontosságú, lényegi kérdésénél vagyunk, mert nem elég a testi szemet gyógyítani, nem elég a biológiai egészséget megadni, a lelket kell gyógyítani mindenek fölött. Jézus jól tudta ezt. Õ nem azért jött erre a világra, hogy csupán a test gyötrelmeit gyógyítsa. Bár sok gyógyító csodát tett, mégis csodáinak célja az volt, hogy megismertesse velünk Isten szeretetét, aminek egyik látható jele a külső gyógyulás. A testi gyógyulás viszont nem hozza magával automatikusan a lelki tisztánlátást. Szükséges a kinyilatkoztatás világossága, Jézus önközlése — mint a mai evangéliumban is olvassuk — ahhoz, hogy belső látásunkkal is képesek legyünk helyesen látni, fölismerni és cselekedni. Ezzel a világossággal lelkünkben már teljességgel magunkra értelmezhetjük a második olvasmány szavait, Szent Pál apostol leveléből: „Éljetek úgy, mint a fény fiai!” (Ef 5,9). Azt pedig, hogy képesek vagyunk-e úgy élni, életünk gyümölcsei mutatják meg. Ezek a gyümölcsök pedig az apostol tanítása szerint: Jóság, igazságosság, egyenesség. Vagyis, ami kedves az Úr szemében.
Hiszel-e az Emberfiában? A kérdés most már nekünk, ma élő, vagyis a nagyböjtben élő embereknek szól. Ez a szent negyven nap éppen arra való, hogy mi is keressük saját magunkon a jóság, igazságosság és egyenesség gyümölcseit és megteremjük azokat. Ez a kérdés kiemel bennünket közömbösségünk és megszokottságunk világából. Személyessé teszi hitünket és hitvalló, böjti cselekedeteinket. Megismerteti velünk, hogy vallásos cselekedeteink akkor igazán értékesek, ha nem állunk meg a külső cselekvésnél csupán. Szükséges ehhez a tisztánlátás, melyet Jézus adhat meg nekünk. Miután pedig Jézus megvallotta előtte, hogy ő az Emberfia, a meggyógyított ember felkiáltott: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte. Ez a felkiáltás és leborulás valósul meg a mi életünkben is, mindahányszor képesek vagyunk tetteinkben megélni a lélekből fakadó böjti cselekedeteket.
A keresztség misztériumában, az új életre teremtő élő víz mellett a másik lényeges gondolat a hitvallás. Mielőtt valakit megkeresztelnének, előtte neki, vagy ha még csak kisgyermek, akkor az ő nevében szüleinek és keresztszüleinek hitvallást kell tennie. A hitvallás az Egyház hitét fogalmazza meg, azt a hitet, amelyben megkereszteljük a gyermekeket, és amelynek lényegi része a Jézusról, az Emberfiáról szóló hit megfogalmazása. A keresztségre készülők, a katekumenátus idejében megismerik ezt a hitet. Ez a hitvallás kiemelkedően fontos az életünkben. Ezt fejezi ki az is, hogy minden lényeges mozzanatnál az életünkben, megújítjuk, vagyis újra megvalljuk ezt a hitvallást. Ezt tesszük a húsvéti vigília liturgiájában is, amikor a keresztvíz megáldása után, kezünkben égő gyertyával megújítjuk keresztségi ígéreteinket. Tehát nem csak a keresztségre készülők, de a már megkereszteltek számára is fontos ez a hitvallás. Emlékeztet bennünket a II Vatikáni zsinat tanítására, mely szerint: „Isten a keresztség által az Egyház testébe beépült hívőket eltörölhetetlen szentségi jellel arra rendeli, hogy részt vegyenek a keresztény vallás istentiszteletében, és minthogy az újjászületés által az ő gyermekei, arra kötelezi őket, hogy az emberek előtt vallják meg a hitet, amit Istentől kaptak az Egyház közvetítésével.” (LG 11.) A hit megvallása tehát nem egyéni hozzáállás kérdése, vagy kedvtelésünk tárgya, hanem a keresztény ember életének alapvető kötelessége, melynek sokféle formája van, kezdve az élet csöndes tanúságtételétől a nyilvános tanításig. A mai szentmise olvasmányai arra nevelnek bennünket, hogy mindenki fölismerhesse életének azokat a pontjait, melyekben a Jézustól kapott küldetésünket teljesíthetjük. Nem csak a magunk erejére kell számítanunk ebben a feladatban, hanem jelen van bennünk az Úr lelke, aki betöltötte Dávidot, Sámuelt, Pált vagy éppen a vakon szülöttet, és készségessé tette őket arra, hogy saját hivatásukban és élethelyzeteikben az Isten kegyelmének jó megjelenítői, valódi hiteles tanúk legyenek.
Hollai Antal/MK