Nagyböjt 4. vasárnapja, március 30.

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”.
A nagyböjti szent negyven nap lényeges programja, hogy átgondoljuk, megerősítsük és gazdagabban éljük meg a hitünket. A hit titkára kérdeznek rá és egyben mutatnak is rá a mai szentmise szentírási olvasmányai. Fontos, hogy aki hívő embernek vallja magát, újra és újra tisztázza önmagában: miben is áll a hite, és milyen napi feladatokat, követelményeket állít elé a hit szerinti élet. Ma nem ritkán tapasztalható az a gondolkodásmód, amely a hitet bezárja egy személytelen állásfoglalásba egy természetfölötti létezővel szemben. Sokan vannak, akik hívőnek vallják magukat, mert hisznek Isten létében, de ez a hit semmiféle elvárást sem állít eléjük. Mások pusztán szubjektív, belső élményeikre hagyatkozva próbálják megélni hitüket, függetlenül mindenki mástól, teljesen magánüggyé degradálva mindazt, amit vallási igényeik jelentenek számukra. Vannak, akik nagy belső éhséggel és szomjúsággal keresik az igazságot, és miként Nikodémus éjnek idején kereste fel Jézust, hogy hallgassa, beszélgessen vele, úgy ők is kérdeznek bennünket hitünk, életünk valódi tartalma felől. Mit tudunk válaszolni kérdéseikre?
Az evangéliumban Jézus szavai megvilágítják számunkra, hogy a hit mindenekelőtt Isten felfoghatatlan szeretetének befogadásáról, egy alapvető szeretet-tapasztalásról, és az örök életről beszél. Nem elvi állásfoglalás a létezésről, vagy nem létezésről, hanem egy tapasztalás átélése, mely életet és gondolkodásmódot formál. „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda”. Ez a szeretet nem megérzés, vagy hangulat kérdése, hanem tapasztalat, mely egy találkozásra épül. Nem szabad csodálkoznunk azon, ha sokakban megütközést kelt ez a mondat, és megfogalmazódik a kérdés: hogyan adhatja Isten a Fiát oda értünk? Milyen Isten az, aki saját Fiát áldozza fel a bűnös emberért? Ezek a kérdések azokban fogalmazódnak meg, akik a kereszthalál drámája mögött még nem látják a húsvét hajnalának derűjét. Mi azért ünnepeljük a kereszthalált, azért szemléljük e borzalmas kínban a szeretetet, mert a feltámadás fényében látjuk azt. Így már valóban szeretetről beszélhetünk, amit az apostolok úgy fogalmaznak meg: „amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünk tapintott: az élet Igéjét hirdetjük nektek” (1Jn 1,1). A húsvét igazsága miatt fakad élet a kereszthalál gyötrelméből, ezért nézhetünk fel hittel a keresztre. Ennek mély értelmű és szép előképe az Ószövetségben a „fölemelt kígyó”, melyre hittel tekintve életet nyertek a megmart emberek. Maga Jézus hivatkozik erre a képre az evangéliumban.
A hit azonban nem csak befogadást, de az erre a tapasztalatra adott válasz cselekedeteit is jelenti. Isten irántunk való szeretete, mely világosságot hoz életünkbe, azt kívánja tőlünk, hogy válaszoljunk is szeretetére az igazság cselekedeteivel: „… hadd nyilvánuljon ki, hogy tetteinket Isten igazsága szerint cselekedtük”. Ez a nagyböjt negyedik hetének programja: a cselekedeteinket Isten igazságának mércéjéhez alakítani. Így lesz a hitünk nem csak befogadás, de egyben tanúságtétel is Isten szeretetéről.
A Krónikák második könyvéből vett ószövetségi olvasmány is Isten szeretetének tapasztalatáról beszél a választott nép életében. Isten léte és szeretete az ószövetségi ember számára sem elméleti igazságként jelent meg, hanem alapvető tapasztalásként élte meg. A tapasztalás arról szól, hogy Isten a hűtlenséget megbünteti, de minden büntetése mögött ott húzódik irgalmat ajándékozó szeretete is. És bár a templom megszentségtelenítését megbüntette azzal, hogy a választott nép ellenségei a templomot felgyújtották, Jeruzsálem falait pedig lerombolták, palotáit és minden gazdagságát elhamvasztották, a népet pedig fogságba hurcolták Babilonba, de ígéreteihez és a próféta által adott szavaihoz hű maradt. Ezért indítja könyörületre a perzsa király szívét, hogy újra fölépüljön szentélye és a fogságban lévők hazatérhessenek. Ez az újjáépítés és hazatérés az a szeretet-tapasztalat, melyből élet és igaz cselekedetek fakadnak. Éppen a nagyböjt gyakorlatai indítanak bennünket is arra, hogy átéljük önmagunkban lelkünk újjáépítését és a hazatalálást az atyai házba, Isten szeretetébe. Minden építkezéshez alapvetően hitre van szükségünk. Ha ez így van a materiális világban, mennyire inkább így van ez a lelkünk építésével kapcsolatban is.
Szent Pál apostol is az életünket mozgató hit alapvető tapasztalatáról beszél a második olvasmányban, az efezusiakhoz írt levelében. Õ elsősorban arra helyezi a hangsúlyt, hogy Isten irgalma abban mutatkozik meg: „Krisztussal életre kelt minket is, bűneink miatt halottakat”. Mindez kegyelem, vagyis ajándék, melyet sem kiérdemelni, sem megvásárolni, vagy bármiféle emberi praktikával megszerezni nem lehet, csak nagy alázattal elfogadni. De aki elfogadja ezt az ajándékot, az azt is tudja, hogy a hit ajándéka nem öncélú, nem zárhatjuk magunkba örömét, hanem „Jézus Krisztusban jótettekre teremtett minket, ezeket Isten előre elrendelte, hogy benne éljünk”. Pál apostolnál is hit és hitből fakadó élet elválaszthatatlanok egymástól. Merjük megfogalmazni, kimondani és magvalósítani mindazokat a követelményeket, melyeket húsvéti hitünk állít elénk! Kérjük Istentől az erőt, hogy a hit befogadása által bennünk megkezdett jót ő tegye teljessé azzal, hogy erőt ad a tettekhez is. Ezek a tettek a mi életünkben sem könnyűek, mert rombolnunk kell és építenünk önmagunkban. Rombolnunk mindazt, ami a sötétségé, hogy fölépíthessük a világosság cselekedeteit, melyek életet jelentenek. Hollai Antal/MK