Nagyböjt 5. vasárnapja, április 6.

„Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is”
Jézusnak ez a meghívó, követésre felszólító mondata akkor szólal meg, amikor az ünnepre Jeruzsálembe zarándokolt görögök látni szerették volna őt, találkozni akartak vele. Az evangélium nem beszél arról, hogy mi indította ezt az igényt a szívükben, csak arról számol be, hogy az apostolok segítségét kérték a találkozáshoz. Jézus ezt az alkalmat használja fel arra, hogy föltárja az őt keresők előtt saját személyiségének titkát, és megismertessen minket is azzal az igazsággal, mit is jelent az ő követése, az az életforma, mely teljes közösséget kínál és ad mindazoknak, akik elfogadják és vállalják ezt a meghívást. Jézus titka a megdicsőülés: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia”. Ez a megdicsőülés kezdetét veszi akkor, amikor a világba lép, amikor az angyalok dicsőséget zengenek Betlehemben. Folytatódik a Jordánban történt alámerüléskor, amikor az Atya szózata nyilatkozik róla. Tündöklik a színeváltozás hegyének kimondhatatlan boldogságot adó élményében. És teljessé válik most, amikor elközeleg a szenvedés, a halál és a húsvéti öröm órája. Ez a megdicsőülés más, mint amit az ember, és különösen a mai ember a megdicsőülés fogalmán ért. Itt nem evilági sikerekről, gazdagságról, vagy emberi elismerésről van szó, hanem a búzamag titkáról.
A megdicsőülés Jézus gondolataiban abban mutatkozik meg, hogy meri minden helyzetben az Atya kezébe helyezni életét, és a végsőkig hűségesen megvalósítani az Õ akaratát. A búzamag megdicsőülése nem az időtállóság, nem a konzerválódás. Létének értelme nem önmagában kereshető, hanem abban, hogy a földbe hullva, életet, termést, gyümölcsöt hozzon. Meg kell halnia, hogy belőle élet fakadjon. Ezzel a megrendítő példával tanít bennünket Jézus önmagáról, és ismerteti meg velünk azt, hogy az ő megdicsőülésének lényege, hogy önmagát odaadva az emberért, megbocsátást, életet, feltámadást teremjen a számunkra, és megmutassa azt, hogyan lehet minden helyzetben az Atya akaratát teljesíteni. Õ nem önmagát szerette, nem önmagát akarta megmenteni, hanem képes volt saját érdekeit megvetve, az egyedül szükségesre és fontosra figyelni. Ennek a jézusi lelkületnek formálására tanítanak bennünket nagyböjti áldozatvállalásaink. Ez a feladat az ő számára sem volt könnyű, hiszen amikor elérkezik a cselekvés, a bizonyítás órája, így szól: „Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem”. Talán az evangélium legdrámaibb szavai ezek, melyeket mi is átélünk önmagunkban, amikor legnehezebb pillanatainkkal találkozunk életünkben. A szenvedés és a halál titka Jézus számára sem könnyen átléphető, gyerekes probléma. Szüksége van az Atya megerősítő szavára. De még inkább szükségünk van erre a szóra nekünk, hogy hinni tudjunk, amikor magához vonz bennünket fölmagasztaltságában. Hiszen azt mondta: „Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is”. Ha közösséget vállalunk vele a szenvedésben, az Atya iránti engedelmességben, a halálig menő szeretetben, akkor közösségben leszünk vele a megdicsőülésben, a felmagasztalásban, a feltámadásban is.
Ez a húsvéti áldozat, Jézus szenvedése, kereszthalála és feltámadása az Újszövetség áldozata, az a szövetség, melyről Jeremiás próféta által szól Isten a mai első olvasmányban. Ez nem olyan szövetség, mint amilyeneket oly gyakran kötött Isten az emberrel az Ószövetség idejében, és amelyek sorra felbomlottak hűtlenségeink miatt. Ez a szövetség Jézusban pecsételődik meg, aki halálig menő szeretetével szenteli meg örökre Isten irántunk való szeretetét és az ember Isten felé megélt hűségét. Nagyböjt elcsöndesedése bennünket is erre a szövetségi hűségre figyelmeztet. Életre kelti bennünk is a törvényt, a szívünkbe írt örök törvényt, azt a megmásíthatatlan szeretetet, mely arról tanúskodik: „Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek”. Amikor már egyre inkább a szenvedő, keresztre feszített Jézus képe jelenik meg előttünk a húsvéti készület napjaiban, lássuk meg benne a mi Istenünket és fedezzük fel, hogy mi az övéi vagyunk. Ne csak akkor álljunk mellette és valljuk őt Istenünknek, amikor megszaporítja a kenyeret, vagy más csodát művel, hanem akkor is, amikor a szenvedésében való részesedésről, a vele való teljes közösségvállalásról van szó. Ez a szenvedéstől eltorzuló arc tanít meg arra, hogy „megbocsátom gonoszságaikat és vétkeikre többé nem emlékezem”. Ezt köszönjük meg neki bűnbánatunkban.
A szenvedő Jézus-arc jelenik meg előttünk a Zsidókhoz írt levél részletéből is, a második olvasmányban, megvilágítva magának a szenvedésnek mély, belső igazságát. Jézus életében a szenvedésnek még sajátosabb vonása van, mint a miénkben. Mert ő Isten Fia, és mégis „a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet”. Átéli emberségének megrendítő tapasztalatát, a szenvedéstől való félelmet, amikor „hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, és könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól”. De meghozta a szeretet e legtökéletesebb áldozatát, az engedelmesség megváltó művét, melynek gyümölcse az üdvösség, Isten életet adó szeretetének boldog tapasztalata.
Mi pedig azért szemléljük szenvedését, hogy képesek legyünk azonosulni vele, és őt követve, a magunk életének szenvedéseit vele együtt fogadjuk el és ajánljuk fel az Atyának. Mert ott akarunk lenni vele, ahol ő van: az Isten országa boldogító közösségében. De az oda vezető utat, az engedelmesség gyötrődésekkel és küzdelmekkel teli királyi útját, nagy hűséggel nekünk is végig kell járnunk. Hollai Antal/MK