Nagycsütörtök, április 17.

„Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához… még egy végső jelét adta szeretetének”.
A „Szent Háromnap” liturgikus ünneplése nagycsütörtök estéjével kezdődik el, melynek meghittségében és tanításának teljességében gyönyörködhetünk a szentírási olvasmányok tükrében. Mindaz, ami történik, az Atya akaratának megvalósulása, a szeretet legmélyebb kinyilatkoztatása. „Jézus tudta, hogy elérkezett az óra”. A szeretet nem a véletlenek összjátéka, nem hangulatkeltés, vagy érzelmesen eltöltött idő. A szeretet tele van a legmélyebb és legigazabb érzelmekkel, mégis elsősorban tudatos odafigyelés és teljes akarati beleegyezéssel megvalósuló engedelmesség az Atyának. Ezt hangsúlyozza Szent János apostol is, amikor evangéliumában az Utolsó vacsora leírásában többször is kiemeli Jézusnak ezt a tudatos, árgondolt, engedelmes szeretetét. Isten, az Atya tőlünk is ezt kívánja. Azt akarja, hogy gondolkodjunk, és felismerve életünk eseményeiben az Atya üdvözítő akaratát, tudatos közreműködéssel kapcsolódjunk műve megvalósításába. Nem csupán külső szemlélői vagyunk az eseményeknek, hanem részesei. Ami itt történik, az értünk és velünk történik azért, hogy megértsük és mi magunk is megvalósítsuk mindazt, amire Jézus szavaival és gesztusaival tanít bennünket.
Szeretete végső jeleként a kinyilatkoztatás két nagyon fontos mozzanatot említ. Az első, a mai evangélium tanításában megjelenő szolgáló szeretet tettekben megvalósuló leírása. Jézus, aki tanításában gyakran beszélt a szeretet fontosságáról, most gesztusaiban is megmutatja, mit is jelent mindez. Õ, aki tudatában van annak, hogy „az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza”, megalázva önmagát, mosni kezdi tanítványai lábát. Mindezt annyira fontosnak tartja, hogy a tiltakozó Péternek is felhívja figyelmét arra: „ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Ezzel a tettével elnémítja bennünk is szívünk, öntudatunkból fakadó lázadását a szolgáló szeretet megvalósítása ellen. És mintegy összefoglalva tetteinek szavak nélküli tanítását, nekünk is felteszi kérdését: „Megértettétek, hogy mit tettem veletek?” Ez a kérdés visszhangzik ezen az estén szívünkben. A kérdésre adható felelet pedig bennünk sem szavakban szólal meg, hanem életünknek az evangéliumhoz való odaigazításában. Hiszen nekünk szólnak szavai: „Nektek is mosnotok kell egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg”. Az Úr Jézussal való azonosulásunk nem szavaink csengésében, hanem tetteinkben mutatkozik meg. Különben csak: „zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom… mit sem érek… mit sem használ nekem” (1Kor 13,1-3).
Szeretete végső jelének második mozzanata, a mai szentmise második olvasmányában elbeszélt esemény, az eucharisztia alapítása. Azért is szépek és megrendítők ezek a szavak, mert az alapítás legősibb írott formája, melyről Szent Pál apostol azt vallja: „az Úrtól kaptam, amit közöltem veletek”. Az értünk adott test, az értünk kiontott vér, a teljes, fenntartás nélküli odaadottság tiszta példája megszólít és cselekvésre késztet bennünket is. Megérthetjük, hogy a Krisztussal megélt személyes, belső közösség a mai ember életében is ott kezdődik el, amikor fölfedezzük benne az értünk megtört testet, az értünk kiontott vért. Ennek a mindent felülmúló hitnek és szeretetnek részesei vagyunk egészen sajátos módon ezen az estén. Ugyanakkor ez az intim találkozás egyben küldetést is jelent. Az apostol ezt írja: „Valahányszor e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, míg el nem jön”. A küldetés abban áll, hogy hirdetni kell az Úr halálát szavainkkal és tetteinkkel. Ez azt jelenti: élni ennek a halálnak megváltó erejéből. Az Egyház, és benne az egyes keresztény ember küldetése, hogy megjelenítse és vonzóvá tegye ezt az erőt. Ma és mindennap azért vesszük magunkhoz Krisztus testét és vérét, hogy legyen erőnk krisztusi emberként élni, vagyis azonosulni Vele, aki húsvéti Bárányunk, szabadságunk záloga.
Erről a húsvéti áldozatról, a bárány szabaddá tevő véréről beszél a Kivonulás könyvéből vett részlet, az első olvasmányban, mely a húsvéti vacsora megünnepléséről rendelkezik. „A vért használjátok annak a háznak megjelölésére, amelyben laktok. Ha látom a vért, kihagylak benneteket. Titeket nem ér a megsemmisítő csapás, amellyel Egyiptomot megverem”. Azon az estén, amikor Jézus megünnepli ennek a szabadító szeretetnek misztériumát, új tartalmat ad e vacsorának. Az Újszövetség fényében egészen pontosan értelmezhető saját magunkra ez a néhány meghatározó mondat. A ház, amelyben lakunk, a testünk. A vér, Krisztus megváltó vére. Õ a mi üdvösségünk, megmenekülésünk záloga. Az Õ vére a szeretet végső jele az Atya előtt, mely életre vezet bennünket, és a szeretet végső jele előttünk is, mely a visszavonhatatlan irgalomról és szeretetről tanít. Ha megkenjük házunkat, vagyis ha magunkhoz vesszük üdvöt adó vérét, megnyerjük az életet, mely bennünket is a szeretet cselekedeteinek megvalósítására indít. Ebben foglalja össze mindazt, amit tanított és tett. Ez a mi legértékesebb örökségünk. És azóta is egybegyűjt mindnyájunkat, hogy megújult lélekkel szemléljük, ünnepeljük és éljük a mindennapokban ezt a mindent felülmúló szeretetet, mely egyszerre ajándék és felelősség. Hollai Antal/MK