Nagypéntek április 18.

Az egész szenvedéstörténet, és Jézus egész földi működésének koronája ez az egyetlen szó, mely utoljára hagyja el ajkát, mint legszentebb imádság és imádás az Atya felé. A tizenkét éves Jézus, amikor szülei háromnapos keresés után megtalálják a templomban és kérdőre vonják, ezt feleli nekik: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2,49). Ez Jézus első megszólalása az evangéliumban. Ma pedig a Passióban utolsó szavát, a mindvégig kitartó, a maradéktalan hűség szavát halljuk: „Beteljesedett”. Mi teljesedett be? Az Atya dolga, az Atya akarata és terve, a megváltás műve. Ez az egy szó tökéletesen jellemzi mindazt, amit Jézusról elmondhatunk. Ádám bűne az engedetlenség, a lázadás, önmaga keresése. Jézus megváltó életének és áldozatának titka pedig a mindig hűséges engedelmesség, mellyel lépésről lépésre teljesíti mindazt, amit az Atya kívánt tőle. Beteljesítette mindazt, amit a próféták megírtak róla. Erre utal ismételten az evangélista szava is a szenvedéstörténet leírásában. Beteljesítette azt, amit arról mondott, hogy milyen halállal fog meghalni. Beteljesítette az igazságot, melyről Pilátus kérdezte, és amelyről ő eddig is és most is nyíltan beszélt. Beteljesítette az emberről szóló kinyilatkoztatást, amikor miután gúnyt űztek belőle a katonák, töviskoronával, bíborruhában a nép elé állva így mutatta be őt Pilátus: „Íme az ember!”. Megmutatja nekünk mivé teszi az embert a bűn, és mekkora áldozatra volt szükség az ember igazi szépségének helyreállításához. Beteljesítette az ő keresztre feszítését kívánó és kiabáló tömeg törvényre hivatkozó, gyűlölettel teli óhaját. Beteljesítette a keresztről mondott végső szavaiban az „asszony” és a „tanítvány” egymáshoz rendeltségét. Beteljesítette az „Írást”, mely szomjúságáról beszél. És megízlelve az izsópra tűzött szivaccsal szájához emelt ecetet, kimondta a legszentebb hitvallást: „Beteljesedett”, és tökéletesen átadta magát az Atya ölelő szeretetének. Nagypénteken ezt a Jézust szemléljük azért, hogy képesek legyünk azonosulni vele az Atya imádásában.
A mai liturgia második olvasmányában, a Zsidókhoz írt levél részletében is ez az Atya akaratát mindenben beteljesítő Jézus áll előttünk, mint a mi főpapunk. Ha azonosulni akarunk vele, tudnunk kell, hogy ő már előbb azonosult velünk. Ezért írja róla ez a levélrészlet: „nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban mentes maradt”. Beteljesíteni az Atya akaratát nem egyszerű feladat. Alázattal meghajolni előtte igen nagy szeretetet kíván. Azt jelenti: elfogadni és az életünkkel megvallani, hogy Isten valóban Atya, aki lényege szerint, minden körülmények között szeretetét és jóindulatát árasztja ki ránk. Jézus ismeri emberségünk nehézkességét, mely késedelmes az atyai szeretet felismerésében. Õ maga is kísértést szenvedett. És éppen szenvedésének történetéből ismerhetjük meg, hogy kísértésének lényege: mindenben elfogadni Isten atyai szeretetét, még a szenvedésben, a kereszt gyötrelmében és a halálban is. Éppen utolsó szava vall erről a halálig menő szeretetről. Ez a szó, a „Beteljesedett” hitvallása ébreszti lelkünkben a bizalmat, mellyel „a kegyelem trónjához járulhatunk, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk”. Ennek talán legszebb kifejezése az a csöndes, szívünk mélyéből fakadó hódolat, mellyel éppen a mai liturgiában a keresztre feszített elé járulunk, hogy megérintsük, magunkhoz öleljük, megcsókoljuk hódolatunk jeleként. Mennyire más ez a csók, mint a Getsemáne-kertben az áruló csókja. Mennyi szeretet, néma bűnbánat, megilletődöttség és alázat sűrűsödik ebbe az egyetlen csöndes gesztusba. Mennyire szükségünk van erre a szavak nélküli kiáltó hitvallásra. Így azonosulunk Vele, aki „földi életében hangos kiáltással és könnyek között imádkozott, könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatást nyert”.
Õ a fájdalmak embere, akiről Izajás próféta oly szemléletes és reális képet fest elénk a mai szent liturgia első olvasmányában. Amikor az Úr itt megjelenő szolgáját szemléljük a nagypéntek drámai csöndjéből felfakadó szavakban, a liturgia kezdetén, nem lehet nem meglátni benne a mai kor fájdalmak emberét. Megérinti lelkünket mindaz a végtelennek tűnő nyomor, mely a mai ember arcát torzítja és teszi olyanná, „aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat”. Fölsejlik benne előttünk az éhező gyermekek arca, a kezüket segítségért nyújtó leprások, AIDS-esek, gyógyíthatatlanul betegek reményt kereső pillantása, a drog és a test élvezeteit magába fogadó kábult és üveges tekintetű emberek kiábrándultsága, a háborúk ártatlan áldozatainak kimondhatatlan gyötrelme és szenvedései, az ember, „az utolsó az emberek között, aki tudta mi a szenvedés, a megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra”. Mégis „az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást”. Jézus, akiről a próféta beszél, mindezeknek és nekünk is meghozza a gyógyulást. Néznünk és szemlélnünk kell őt, hogy benne merjük meglátni saját összetörtségünket. De ugyanakkor fölismerjük benne életünk, gyógyulásunk útját is, és azt a küldetést, mellyel minket küld korunk szenvedőihez az evangéliummal, mely már ezen az estén is így szólal meg: „Ne féljetek”. Õ, a fájdalmak embere, „sokakat megigazultakká tesz, mivel gonoszságaikat magára vállalta”. Nagy a felelőssége az embernek, aki ezen a napon hittel közeledik a Megváltóhoz, mert nem csak békét és kiengesztelődést kap tőle ajándékba, de azt a nagyszerű hivatást is, hogy ezt a békét és kiengesztelődést másoknak is megmutassa. Hollai Antal/MK
.