Napi sajtószemle

Külföldi hírek
Április 19-én Támadás egy törökországi keresztény kiadó ellen címmel számoltunk be arról, hogy a Törökország déli részén lévő Malatya városban több fiatal brutális kegyetlenséggel meggyilkolta egy keresztény kiadó főigazgatóját és három munkatársát. A Magyar Hírlap (8.o.) Megkínozták a keresztényeket című, a török sajtóra hivatkozó beszámolója szerint mielőtt megölték, meg is kínozták a törökországi evangélikus könyvkiadó munkatársait. A napilap tudósításából kiderül: tíz fiatalt vett őrizetbe a rendőrség, a vádlottak azt mondták: megkötözték a kiadó dolgozóit, majd betömték a szájukat, utána pedig egyikük elvágta a torkát. A bűntett kitervelője alaposan felkészült a mészárlásra: többször járt a kiadónál, úgy tett, mintha érdeklődne a kereszténység iránt, az alkalmazottak bizalmába férkőzött. Õ a gyilkosság elkövetése után kiugrott a harmadik emeletről, s jelenleg kórházban fekszik súlyos koponyasérülésekkel. A Magyar Hírlap emlékeztet rá: bár az ország 71 milliós lakosságának csupán egy százaléka keresztény, a híveket és szervezeteiket mégis gyakran éri az a vád a szélsőségesek részéről, hogy aláássák Törökország vallási és politikai intézményeit. Ezek a kegyetlen gyilkosságok azonban a török közvéleményt is megrázták. Az orgánum idézi Tarcisio Bertone bíborost, vatikáni államtitkárt, aki egy fanatikus kisebbség tettének nevezte a történteket. Hozzátette: az eset megmutatta, hogy a kereszténységnek napjainkban is vannak vértanúi.

Hazai hírek
A Magyar Nemzet (25.o.) A nullpont kegyelme címmel mutatja be Laczkó Mihály alsónémedi plébánost, akinek kezdeményezésére a váci egyházmegye 2002-ben létrehozta a Vándorok a Viharban Alapítványt, amely drogosok gondozásával foglalkozik. Laczkó Mihály ma az egyházmegye drogpasztorációért felelős lelkésze. A püspökség által működtetett házban tizenhat fiú, nyolc nevelő és Mihály atya lakik. A lelkész a lapnak elmondta: kevés nagyobb „kalandot” tud elképzelni tizenhat állami gondozott, kábítószer-használó, antiszociális sráccal való együttélésnél. Egyelőre bírja. Hangsúlyozta: „Ezek a gyerekek nem rosszak, én pedig nem vagyok különb náluk. Erre fokozatosan jöttem rá. Bár illegális szerek rabja sosem voltam, és az alkohol sem igazán fogott meg, voltak olyan szakaszai az életemnek, amikor igenis fontosak voltak számomra az addikciók. Kamaszkoromban. Most azt gondolom, ha akkor találkozom a kábítószerekkel, akkor azokat használom, és nem a cigarettát szívom húsz évig. Nem véletlen, hogy a függőség érdekelt. Valójában megértem a hozzánk kerülő srácokat.” A drogpasztorációért felelős lelkész azt is elmondta: „Egy évig küzdöttem tudattalanul a saját erőmből. Keserves volt. Megéreztem, hogy mindenféle emberi erőfeszítés izzadságszagú, nem vezet sehová. Rájöttem, hogy a munkámból csak az Istent hagytam ki, pedig az elején benne volt. Sokszor azt kívánom, hogy bárcsak ezek a gyerekek árvák lennének, hiszen olyan hiátusaik vannak, hogy gyógyulásuk tényleg csak isteni kegyelemből lehetséges.” Nyilatkozik a riportban többek között Mészáros Piroska családterapeuta, aki szerint alternatívát kell adni a drog helyett: „Ebben a társadalomban ember legyen a talpán, aki valamitől nem függő. Valójában a drog álprobléma. Az igazi az, hogy nem ismerjük a gyökereinket, nincsenek értékeink. Megszűntek a közös családi rítusok. Sokszor a családtagok alig vannak együtt. Mit várunk azoktól a családoktól, amelyekben a tagok nem kommunikálnak egymással? Ha nincs beszélgetés, ha nincs bizalom, akkor menekülés van. Az apa iszik, a gyerek drogozik. Nem lehet izoláltan meggyógyítani a gyereket, hiszen a család a beteg. Minden ilyen családban van valamilyen súlyos titok, a családtagok legtöbbjének az alkohollal is gondjai vannak. Nem a drog felől kellene közelíteni a problémákhoz. Nem az információáramlást kellene erősíteni, hanem az önismeretet, és közösségeket kellene létrehozni. Akár iskolait, akár otthonit. Az iskolákban el is indult valami, újabban különböző programokat, kalandtúrákat hirdetnek – nagy sikerrel.” A riport készítője, Konkoly Edit szerint „Azt az asónémedi házban töltött egy nap után is látni, hogy itt a nulla alatt néhány méterrel élnek emberek. Ám ahogy Pilinszky mondja, a nullpontnak is megvan a maga kegyelme. Onnan csak följönni lehet.”

Ugyancsak a Magyar Nemzetben (32.o.) Fáy Zoltán Templomépítések Magyarországon című, háromrészes riportsorozatának befejező részében Hívők a szarkofágban címmel a zalaegerszegi kertvárosi katolikus és a szentendrei evangélikus templomot mutatja be. A cikkíró rámutat, hogy a történelmi egyházak több száz új templomáról elsősorban a közelben élők és a közösséghez tartozók tudnak, a tömegtájékoztatás hírérzékenységét néhány száz vagy ezer fős közösségek eseményei legföljebb extremitások esetén keltik fel. „Egy-egy templom építésében azonban – hacsak nem valamilyen egzotikus keleti vallási építményről van szó – semmi különleges nincs, s így egyik elkészültéből, fölszenteléséből sem lesz országos hír. Valami fontos üzenetük azonban biztosan van mindenki számára az új templomoknak. A belső tartalékok nagyságát mutatják, és azokat a lehetőségeket, amelyek a történelmi egyházak előtt álnak.”

Magyar Kurír