Napi sajtószemle

Külföldi hírek

A Népszabadság (16.o.) Szent Miklós-ikonnal „hívta meg” Putyin a pápát címmel számol be arról, hogy tegnap a Szentatya audiencián fogadta Vlagyimir Putyin orosz államfőt. A baloldali lap kiemeli, hogy a hivatalos közlemény szerint a megbeszélésen nem esett szó a pápa és II. Alekszij orosz pátriárka régóta tervezett találkozójáról. „Nyilvánvaló az is, hogy a katolikus és a pravoszláv egyház kapcsolata az orosz állam és a Nyugat viszonyának is függvénye. Legalábbis sosem lesz szorosabb az egyházi, mint az államközi kapcsolat. A történelmi találkozó kérdése inkább azért merült fel a megbeszélésen, mert a kölcsönös szándék ellenére még messze van a pápa és a pátriárka – egy időben még Pannonhalmára is tervezett – kézfogásának pillanata. Az azonban, hogy Putyin immár harmadszor jár a Vatikánban…, azt sejteti, hogy az egyházfők találkozója sem lehetetlen.” Az orgánum szerint azonban az orosz ortodox egyház továbbra is bizalmatlanul fogadja, hogy „katolikus hittérítés folyik Oroszországban.” A lap idézi Kirill metropolita egy korábbi nyilatkozatát: „Nyilván van még megtérítetlen lélek Európában, és mi sem térítünk Nyugaton, így nem fogadjuk el a katolikus egyház ilyen irányú tevékenységét az országban.”

A Népszava (1.,3.o.) XVI. Benedek a cölibátus mellett – Rómába érkezett Putyin címekkel tudósít, egyes sajtóhíreket idézve, amelyek szerint a Szentatya és az orosz elnök tárgyalásán akár áttörést is elérhetnek, megállapodhatnak a pápa és a pátriárka találkozójában. A lap azt is figyelemre méltónak tartja, hogy a kötelező papi cölibátus fenntartását erősítette meg XVI. Benedek kedden nyilvánosságra hozott első apostoli buzdításában.

Hazai hírek

A Népszavában (6.o.) Buda Péter Víz és bor címmel reagál Bábel Balázs kecskemét-kalocsai érseknek a Lakiteleki Nyilatkozat 20. évfordulóján Lakitelken elmondott beszédére. A cikkíró szerint, hogy miért is a vallás és politika keveredése jelentette az egyik legnagyobb veszélyt az emberi jogokra, az világosan kiderül a püspök szavaiból: „Ha nincs végső igazság, mely irányítja és vezeti a politikai cselekvést, nagyon könnyű hatalmi célok eszközévé tenni az eszméket és meggyőződéseket.” Buda hozzáteszi: „Ez minden bizonnyal leselkedő veszély, ennek kivédésére találták ki a demokratikus rendszerek ellenőrző és fékező mechanizmusait. Ennél nagyobb problémát azonban éppen az jelent, ha a politikai és/vagy egyházi hatalom valamiféle végső igazságra hivatkozva kísérel meg uralkodni. Egy ilyen hatalom kritizálása egyenlő lenne az erkölcsi rend kétségbevonásával. Itt nem létezhetnek ellenőrző, fékező mechanizmusok. Ez az igazi totalitárius diktatúra – egykor erre a koncepcióra épült az inkvizíció. Ma pedig ennek jegyében osztják az országot egyes önjelölt politikai próféták jókra és rosszakra, erkölcsös jobboldaliakra, és erkölcstelen balliberálisokra. A totalitarizmus felé egyengetve az utat.” Buda szerint „nincsen olyan történelmi példa előttünk, mely arról tanúskodna, hogy az egyház politikai szerepének erősödésével ne járna kéz a kézben a szabadságjogok torzulása.”

A Magyar Nemzetben (7.o.) Csontos János Ne merjétek! címmel számol be arról, hogy a közelmúltban különleges misén vett részt az Orczy Fórum udvarán lévő, a zöld gyepbe süllyesztett katakombakápolnában. A nemzeti ünnepünk, március 15-e jegyében rendezett ökumenikus szertartást Vértesaljai László jezsuita szerzetes celebrálta, akit tavaly október 23-án azért vertek meg a rendőrök, mert mérsékletre intette őket. A prédikációban arról szólt, hogy „a felelősségvállalás az Írás szellemében egyéni és választható, ám a felelősségre vonás közösségi és kötelező feladat. Nyomatékul rámutatott az akkor is vele lévő nemzeti trikolórra, melynek fehér sávjában még azóta is ott éktelenkedik a rendőrbakancs olajos nyoma.” A cikkíró tényként szögezi le, hogy „a mélyrepülésben lévő lojális média” követendő mintaként azt sugalmazza az embereknek, hogy nemzeti ünnepünkön a „rendes emberek” otthon maradnak, esetleg vidéki vagy külföldi társasutazásra indulnak. Csontos szerint nem könnyű a döntés a felelősségvállaló magyaroknak, s idézi Krisztust: „Ne féljetek!” Ehhez csak annyit tesz hozzá a hatalom felkentjeinek: „ne merjétek!”

A Magyar Hírlapban (16. o.) Végvári Vazul Mikor pirkad már? címmel felteszi a kérdést: „Mi hiányzik? Mindaz, amit már elvettek és még el akarnak orozni tőlünk. Igenis, fölpanaszoljuk, hogy ostobák és álnok számítók akarják irányítani ezt a népet. Igen, az égre kiáltjuk, hogy a nemzet egykori nagyjainak szerepét nevetséges pojácák kívánják eljátszani a szemünk láttára. Azt panaszoljuk, hogy a tradíció, amely nekünk szent volt, a történelem, amelyet megértünk és megélünk, és mint 1956 veteránjai, megcsináltunk, veszendőbe menni látszik. Most, mikor körülnézünk, ezért nézünk bambán a jövőbe. De elég volt a bambaságból, a tehetetlenségből. Úgy kell nézzünk a magyar rendőrre, mint akit ellenünk kivezényeltek, hogy belénk lőjön. Hát lehetséges volt ez: vízágyúval zavartak ki bennünket békés ünnepléseink helyszíneiről? Hát ez nem a mi hazánk? Nem a mi tereink, parkjaink? Nem történelmi nagyjainkra emlékeztető és nagy eseményeinkre figyelmeztető szobraink emlékhelyei? Az elmúlt év október 23-án gumilövedékkel lőttek a saját népünkre olyan rendőrök, akik jeltelenségbe és névtelenségbe burkolóztak felsőbb utasításra, és közülük nem egy nem is tudott megszólalni magyarul. Kitüntetett rendőrfőnökök és igazságügy-miniszterek képesek mindezt lehazudni, és álszent módon belenézni honfitársaik megvakult szemébe. Alkalmatlan és brutális emberek ők. Mi humánumot, magyarságot és igazságot keresünk. Olyan nehezen nézünk mostanában már egymás szemébe is. Házainkban, munkahelyeinken és az utcákon, de az iskolákban is egyre gyakrabban hallani a kérdést: mikor pirkad már?” A ferences szerzetes szerző szerint mindenki fiatal, aki remél, mindenki fiatal, aki a hazának még szán időt saját múló idejéből. „Előre hát… Értsük meg jól: mindenki fiatal, aki még megemel valami súlyt, és cipeli a köz terheit, és másokat is tovább segít. De tűz, én ifjú testvéreim, jaj, a tüzet ne hagyjátok kialudni, mert a magyar élet szent okokból még mindig élni akar.”

A Magyar Nemzetben (A becsület… 19.o.) Makkai Lilla református lelkésznő, a közelmúltban elhunyt Illés Lajos zeneszerző özvegye nyilatkozik. Elmondta, hogy a legendás beat-együttes névadója számára a hit az életet jelentette. „A hit az, ami feltölti az embert naponta. Ami a reménytelenségben is reménységet ad. A hit segít, hogy a feladatok ne váljanak teherré, hogy tartással és lélekkel végezzük. Nyilatkozott hitre jutásával kapcsolatosan, de mi erről nem beszéltünk soha. Éltük. Úgy érezte, hogy az Úristen meghívta valamire, és tette a dolgát fellengzős vagy szentimentális körítés nélkül. Isten-kapcsolata is ilyen természetes volt, viszont arról voltak kérdései az Úristenhez, hogy aki feladatot kapott az életében, hogyan képes ettől eltérni. Hallatlanul jóhiszemű ember volt, és ezt kereste másokban is, ezt az egyszerű szolidaritást. Az egymásra utaltság belső szeretetélményét kereste, és ebben olykor csalódnia kellett. És ez persze a zenei pályáján is sokszor felmerült. Hát, erről is voltak kérdései Istenhez.”

Magyar Kurír