Napi sajtószemle

Külföldi hírek

A Magyar Nemzet (Elhunyt… 8.o.) néhány sorban, a Magyar Hírlap (Elhunyt… 7.o.) részletesen számolnak be arról, hogy tegnap, 74 éves korában elhunyt Henryk Jankowski, a lengyel Szolidaritás mozgalom egykori hőse, aki az elsőként tartott misét a sztrájkoló munkásoknak 1980. augusztus 17-én a gdanski Lenin hajógyárban. Jan Zaryn történész szerint ez volt „a demokrácia felé vezető út kezdete Lengyelország számára.” A Magyar Hírlap emlékeztet rá: a gdanski Szent Brigitta-templom plébánosa később a mozgalom egyik patrónusa lett, számos ellenzéki találkozót szervezett, templomokban pedig ellenzéki gyűléseknek adott otthont. Jankowski közeli szövetségese és gyóntató papja volt Lech Walesának, a Szolidaritás első elnökének, a rendszerváltozás utáni első lengyel államfőnek. A kormányzó Polgári Platform (PO) politikusa, Boguslaw Sonik a lengyel rádiónak azt mondta: a nyolcvanas években „a Szent Brigitta-templomban dobogott a Szolidaritás szíve.” A Magyar Hírlap hozzáteszi: „Mindezek ellenére Henryk Jankowski később ellentmondásos személyiséggé vált. 1989 után erős antiszemita és Európa-, illetve németellenes prédikációkat tartott, a szószékről keményen ostorozta a kommunistákat, a rezsimmel korábban együttműködőket is. 1997-ben Gdansk érseke, Tadeusz Gochowski egy évre eltiltotta a szószéktől, 2004-ben aztán az érsek végleg felmentette hivatalából Jankowskit. Henryk Jankowski nem adta fel, és magánvállalkozásba kezdett. Először a saját logója alatt borkereskedést indított, majd fényképével ellátott ásványvizet hozott forgalomba. A bevételekből a Brigitta-templomot támogatta, hátrányos helyzetű gyerekek oktatását, ösztöndíjhoz juttatását segítette, emellett kórházaknak, árvaházaknak folyósított adományokat.”

Hazai hírek

A Magyar Hírlapban (13.o.) Szerdahelyi Csongor A ferencesek szeretnek játszani címmel emlékeztet rá: „Ahogy Szent Ferenc feltalálta a betlehemet kicsik és nagyok tanítására, gyönyörködtetésére, olyan természetességgel szolgálták minden tőlük telhetővel az ifjúság egészséges nevelésének ügyét a ferences barátok szerte az országban, amíg hatvan évvel ezelőtt, 1950 nyarán az ávósok el nem hurcolták a szerzeteseket.” A cikkből kiderül, hogy számos magyar város – Debrecen, Fülek, Salgótarján, Hatvan, Nyíregyháza és Pécs – első játszóterét a ferencesek alakították ki, s több város első kultúrházát is ők építették fel a XX. század harmincas-negyvenes éveiben. A szolnoki és a pasaréti templom mellett a ferencesek már a háború előtt kultúrházat is működtetettek. A pécsi és a debreceni ferences rendház még mozit is fenntartott. A pécsi barátok egyike, Kruppa Kolumbán saját maga készített filmeket.

A Nagyításban (2. o.) Novák Attila Nem egy preambulumon múlik a világ című cikkében azon tűnődik, szerepeljen-e a majdani új magyar alkotmányban Isten neve? A szerző emlékeztet rá: az 1964-ben, a függetlenség elnyerésekor elfogadott máltai alkotmány preambulum és Isten nevének említése nélkül jelenti ki azt, hogy a máltaiak vallása a római katolikus, és hogy a katolikus egyház vezetőinek „megvan a kötelességük és a joguk annak a tanítására, mely alaptételek helyesek és melyek tévesek.” Az alkotmány tartalmazza azt is, hogy a katolikus hitet az állami iskolákban a kötelezők között kell tanítani. A cikkíró azonban nem biztos abban, hogy „Isten nevének a szerepeltetése különösebben szerencsés lenne egy ilyen magyar alapszövegben, hiszen hiába istenhívő a magyar állampolgárok jelentős része – semmilyen felekezet vagy egyház sem mondhatja azt, hogy az ő istenfogalma vagy vallásos nyelvezete alapján lennének kizárólagosan istenhívők nagyobb tömegek az országban: modern világunkban egyre nagyobb azoknak az embereknek az aránya, akik nem valamely egyház/felekezet tanításai alapján hisznek, hanem a maguk módján, az individualista és izolált társadalmi aurának megfelelően.” Novák Attila egyébként vallja: „A preambulum vagy az istenhivatkozás hiányától amúgy sem Isten, sem a vallások nem lesznek kevesebbek. Istennek nincs szüksége arra, hogy egy alapvetően állami dokumentumban – melynek az elfogadtatása ráadásul a parlamenttől, tehát egy demokratikus szervtől függ – nevezzék meg. Senki sem fogja érezni azt, hogy bármiféle, a lelkiismeretét megterhelő ’kényszernek’ van, ha nem is alávetve, de kitéve. Még akkor sem, hogyha tudjuk, hogy nem egy preambulumon múlik a világ.”

Ugyancsak a Nagyításban (4.o.) ketten is válaszolnak Géczi János antropológusnak és Kamarás István szociológusnak, akik évek óta dolgoznak az etika, ember- és társadalomismeret tantárgy kidolgozásán, illetve az oktatását segítő képzés kialakításán. Szerintük újfajta nevelésre lenne szükség, amely egyszerre mélyítené a műveltséget, a társadalomismeretet, erősítené az erkölcsi érzéket és a hazához való kötődést. Steinbach József református püspök Önismeret és felelősség címmel kifejti: a nagy német evangélikus teológussal, Bonhoefferrel együtt vallja, hogy „a világnak nem egyházra, hanem Krisztusra, az általa hozott megoldásra, az élet teljességére van szüksége. Egyház és világ soha nem játszható ki egymással. Az egyház, amikor Krisztust hirdeti, nem önmagáért van, hanem a világért, sokak boldogságáért. Ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy az egyház világosan fogalmazza meg üzenetét, mai nyelven, a ma embere számára, és legyen bizonyos ebben az üzenetben, amelynek helyes és aktuális értelméért folyamatosan küzd. Azután bátran nyithat sokak felé. Aki biztos a hitében, az bátran nyithat mások felé, mert minden találkozás csak a hitét erősítheti és érleli újjá a szívében, magasabb szinten.” Steinbach József emlékeztet rá: a Jelenések könyve látomásában a mennyei Jeruzsálem templomának biztos alapja, magas fala van, pontosan lehatárolt területtel, de nyitottak a kapui (21,25). A református püspök vallja: „Az embernél, a másiknál nincs fontosabb! Nincs olyan elv, eszme, vallás, hit, teológia, amelynek érdekében kizárólagosságra törekedhetnénk a másik megnyomorítása árán, vagy éppen meggyűlölnénk a másikat, mert más. Elég csak arra gondolni, hogy az adott keresztyén felekezeteken belüli különböző kegyességi irányzatok is mennyire nem tudják elfogadni egymást.” A szerző meggyőződése, hogy egyaránt szükség lenne az embertanra és a hitoktatásra is, hogy az ember már gyermekkorában találkozzon a hiteles, tevékeny szeretet alapjaival.

Mezei Balázs Jó és rossz címmel figyelmeztet: „Az emberiség etikatörténetének kirekeszthetetlen elemei a nagy vallási tanítások, a zsidóságé, a kereszténységé, s a többi formációié. Ezért meggyőződésem szerint az etikai embertanprogramnak, amely etikatanárok képzését szolgálja, ismertetnie kell a nagy világvallások etikai tanításait, különös tekintettel a zsidóságból kiemelkedő, a görögség meglátásait továbbfejlesztő kereszténységre, amely az elmúlt évezredek során a legkifinomultabb etikai rendszert hozta létre egyfelől saját forrásaiból, másfelől az etikai gondolkodás eredményeiből.” A szerző hangsúlyozza, hogy „Jó és rossz különbsége nem redukálható biológiára, etológiára, megszokásra vagy politikai rendszerre, hanem egyszerre eleve adódó és történelmileg kibontakozó. Az etika alapkérdése tehát ez: mi a jó?” Mezei G. E. Moore-t idézi: „a jó meghatározhatatlan.” Hozzáteszi: „Ez nem a jó viszonylagosítását, hanem transzcendenciájának felismerését jelenti. A jó túlnyúlik azon, amit felfoghatunk; mégis erre nézve tudunk dönteni jó és rossz között. Egy személy, egy közösség, egy társadalom akkor kerül végveszélybe, ha jó és rossz különbsége és összefüggése elhomályosul.”

Magyar Kurír