Napi sajtószemle

Külföldi hírek

A Magyar Nemzet (Tagadott… 9.o.) és a Népszabadság (Cáfolja… 7.o.) is közli, hogy írásos nyilatkozatban tagadta ügynökmúltját Ján Sokol, a pozsony–nagyszombati római katolikus egyházmegye érseke, akinek neve szerepel a kommunista államrendőrség, az StB mindenki számára szabadon hozzáférhető ügynökeinek listáján. A Magyar Nemzet kiemeli: „A tizenhét éven át ’ügynökbojtárként’ jegyzett, majd röviddel az 1989-es rendszerváltás előtt ügynökké előlépett Sokol dokumentumairól a Nemzeti Emlékezet Hivatala (ÜPN) levéltárának igazgatója, Bukovszky László elmondta: aki az StB nyilvántartásában ügynöki minőségben volt bejegyezve, az a beszervezési szabályzat szerint tudatosan működött együtt az egykori állambiztonság szerveivel.” A polgári lap idézi Bárdos Gyulát, a Magyar Koalíció Pártjának frakcióvezetőjét, aki az ügy ismételt kirobbanásakor azt mondta, Sokol jobban tenné, ha önként távozna az érseki hivatal éléről. A Népszabadság viszont arra is emlékeztet, hogy az elmúlt hónapban Jozef Halko egyháztörténész olyan dokumentumokat mutatott be, amelyben az StB a rendszer ellenségének minősítette Ján Sokolt. Ennek alapján a szakértő úgy vélte, hogy a főpap nem lehetett az államrendőrség ügynöke.

A Magyar Hírlap (8.o.) Egy mondatban című rovatában közli, hogy az átvilágításra kötelezett személyiségek múltját vizsgáló lengyel bíróság úgy döntött, hogy foglalkozik azokkal a vádakkal, amelyek miatt Stanislaw Wielgus varsói érsek januárban, beiktatási miséjén lemondott a tisztségéről.

Hazai hírek

A Népszabadságban (11.o.) Máté-Tóth András Közszereplő címmel tágabb összefüggésbe helyezi az ügynökkérdést. A vallástörténész, tanszékvezető egyetemi tanár szerint „Első látásra talán visszatetszőnek tűnhet, hogy az inkriminált püspököket és a Mazsihisz elnökét védő ügyvédek elvitatják azt a kijelentést, hogy az egyházi vezetők közszereplők lennének. Némelyek kacsintva-hunyorogva azt mondják: ’ügyes’ – így akarják megkerülni, hogy a létező szocializmusbeli múltjuk kutatható és nyilvánosságra hozható legyen. Az érintettek azonban jogi természetű különbséget tesznek a politikai és a társadalmi közszereplés között. Az előbbi a hatalomban való részvételt jelenti, utóbbi a közjóért való nyilvános tevékenységet. Előbbi a pártpolitikához áll közel, utóbbi a közélethez. Ha a törvény a közszereplést úgy határozza meg, mint a politikai hatalomban való hivatásszerű részvételt, akkor az egyházi vezetők valóban semmilyen értelemben nem számíthatnak közszereplőnek.” Máté-Tóth azonban további összefüggésekre is rámutat: „Egyre többen sajnálkoznak afölött, hogy az egyházak vezetői nem jártak élen a saját múltjuk feltárásában és feldolgozásában. Úgy vélik, hogy ez elsőrendű kötelessége lett volna azoknak, akik a társadalomban az értékek és a szentség első számú képviselőinek kell tartsák magukat, mert vallásuk tanítása ezt várja el tőlük. Mások ezzel szemben a közélet szereplőire mutatnak, és azt kérik számon tőlük, hogy nem kértek bocsánatot az egyház és a vallás üldözéséért, a hitvalló keresztények megbélyegzéséért. Éppen a mai döntéshozók arra vonatkozó erkölcsi alapjait vitatják el, hogy az egykor üldözött egyházak fölött törvényt üljenek. Mindazonáltal az elmúlt 15 év alatt, de különösen az utóbbi négy-öt évben az egyházi vezetők némelyike így vagy úgy nyilatkozott saját múltjáról, megtalálta a módját annak, hogy kritikusan értékelje művét. A református és az evangélikus egyházban erőteljesebb intézményi kereteket kapott a múlt árnyainak feldolgozása, de a katolikus püspöki konferencia is közzétett egy világos szavú nyilatkozatot, és felállított egy történészbizottságot.” A cikkíró végül figyelmeztet: a szocialista rendszer működésének elemei, „összefüggései, s az egyházak különböző személyiségeinek ebbe szövődött élettörténetei a társadalom számára nem önmagukban érdekesek és értékesek, hanem azért, mert rámutathatnak a Kádár-rendszer magánalkus kultúrájára, s ennek ma is érvényes folyományaira. A társadalom, benne az egyházak nem cserélődtek ki, nem is cserélhetők le. Egy mélyrétegekig menően sérült társadalom etikai alapjainak és identitásának helyreállítása az a feladat, amely előtt mindannyian állunk, s ha ezt elmulasztjuk, marad nekünk az ügynöközés szomorú kérődzése.”

Magyar Kurír