Napi sajtószemle

A Népszava Elhúzódó vita…(9.o.) összeállítása szerint „Az Alkotmánybíróság egy korábbi határozata – mely éppen a közszereplő fogalmát vizsgálta – nem zárta ki az egyházi testületek, tisztségviselők átvilágítását. Az Ab szerint az ilyen egyházi személyek ellenőrzése nem ütközik az állam és egyház elválasztásának elvébe. A Fővárosi Bíróság csütörtöki döntése közszereplőnek minősítette a perbe vont egyházi vezetőket, így az állambiztonsági levéltárnak ki kell adnia a rájuk vonatkozó dokumentumokat. Az egyik érintett, Veres András katolikus püspök éppen az állam és az egyház kötelező szétválasztására hivatkozva utasította vissza a döntést” – írja a baloldali lap. Nyilatkozik a lapnak Ungváry Krisztián történész is, aki elmondta: „Elvi jelentőségű döntést hozott a bíróság. Remélem, hogy az ítélet precedenst jelent az egyházi személyek esetében, bár ismerve a bíróságok működését, ez egyáltalán nem biztos. A tudományos kutatást a döntés nem befolyásolja, hiszen a kutatók – a levéltári törvény alapján – gyakorlatilag korlátozás nélkül közölhetik az általuk feltárt tényeket. Korábbi cikkem miatt beperelt Kiss-Rigó László katolikus püspök, akinek beszervezője, Péter-Bartha Gábor jelenleg is a Nemzetbiztonsági Kabinet titkára.” Ungváry szerint az sem jelent semmit, ha valaki rendelkezik negatív átvilágítási határozattal, hiszen a korábban hatályos törvény csak a III/III-asokra terjedt ki, azaz a belső elhárítással való együttműködést vizsgálta. Példaként említette Kiszely István antropológust, volt I. kerületi alpolgármestert, aki rendelkezik ilyen átvilágítási határozattal, ennek ellenére ötkötetnyi jelentése található a levéltárban, s a 6-os kartonja is hozzáférhető.

A Magyar Nemzetben  A megpörkölt Krisztus (23.o.) Szilárdfy Zoltán, Fraknói Vilmos-díjas pap-művészettörténész nyilatkozik, aki elmondta: „Kicsiny korom óta mindig a szakrális művészet érdekelt. Még írni-olvasni sem tudtam, amikor arról faggattam édesanyámat, Szalai Margit grafikus-iparművészt, miért szép egy-egy kép. Különösen a szentképek érdekeltek. Selmecbányai nagyapám, akinek gimnazista korából ötven szép rajza maradt fenn, jeles ötvösmesternek, Szládek Sámuelnek volt a fia. Az ő elődei pedig a festői bányaváros vasművességében jeleskedtek. Ugyanakkor a művészeti érdeklődés nem egyenlő mértékben volt jellemző ránk: a karácsonyfa alá testvérem, aki Attila királyért lelkesedett, ólomkatonákat, bélyegeket és sakkjátékot kapott, én pedig kegytárgyakat és szentképeket kértem és kaptam, és azért könyörögtem, hogy vigyenek el a házunktól elég távol eső templomba. Arra is jól emlékszem, amikor a templomban a mise alatt fölálltam a pad tetejére, hogy közelebbről lássam a zászlók képeit és a feszületet. Bennem a vallás iránti vonzalom ugyanarról a tőről fakadt, mint a művészet iránti szeretet.” A pap-művészettörténész elmondta azt is, Barokk szentképek Magyarországon című, a Corvin Kiadónál 1984-ben megjelent könyvének összeállításakor sok nehézsége támadt, mivel 1980 körül a politikai rendőrség zaklatni kezdte. „Ez azután történt, hogy egy IBUSZ-utazáson vettem részt Rómában. Megkerestek a titkosrendőrök, hogy mondjam el, kivel találkoztam, kikkel beszéltem kint. Eleinte nem jöttem rá, hogy mit akarnak tőlem. De amikor egy alkalommal más néven mutatkozott be a rendőr, mint korábban, gyanút fogtam. Akkoriban adtam le a kéziratot, a szerkesztőm azon csodálkozott, hogy a képleírásaim minőségileg egyenetlenek. Nem mondhattam meg, hogy akkor zaklattak éppen a rendőrök. Egyébként nagyon ravasz módon akartak a közelembe férkőzni, az egyik nyomozó százados például Szentírást kért tőlem, mielőtt egyházi kérdésekben akarta megtudni a véleményemet. Vettem hát neki egy Bibliát, és megmondtam neki, hogy egyházi ügyekről nem vagyok hajlandó nyilatkozni, ha kíváncsiak valamire, kérdezzék meg a püspökömet. A százados ekkor könyörgőre fogta a dolgot, táviratot küldött, hogy a főnöke eredményt vár tőle, mondjak valamit. Még azt is felhozták, hogy nekik már rengeteg költségük volt velem, kijártak hozzám, és ezt nem hagyhatják ennyiben. Mondtam, nagyon sajnálom. Egy időre leszálltak rólam, de 1981-ben kaptam egy levelet a kálózi plébániára, hogy menjek be a fehérvári rendőrkapitányságra, az úgynevezett Szabó-palotába. Június 11-e volt, előtte az édesanyám nevenapja, akit tájékoztattam sorozatos zaklatásomról, s az ő bölcs szava visszhangzott bennem: ’Zolikám, te elsősorban pap vagy, másodszor művészettörténész, harmadszor pedig nem vagy spicli!’ Ugyanis a mi családunkban soha senki nem volt áruló, sőt anyai és apai őseim az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején bátran kiálltak független magyarságuk mellett. Magamhoz vettem kedvenc ereklyéimet, családi képeimet, a szemináriumi templom sok sebből vérző, életnagyságú feszülete elé térdepeltem, és nagy lélegzettel vettem erőt, s úgy mentem be a rendőrkapitányságra. Ezúttal súlyos rágalmat szórt rám a százados elvtárs, így akart közreműködésre bírni, de támadásait sikeresen ellenük fordítottam, mivel felismertem a rágalmazót. A felelet csak ennyi volt: ’majd lereagáljuk az ÁEH-ban’… Aggódtam, hogy meggátolják a könyvem megjelenését, de a kéziratot rátettem a kálózi templom oltárára, azzal a tudattal, hogy inkább ne legyen könyv, mint ezekkel együttműködés.”

Ugyancsak a Magyar Nemzet Illés Lajos… (14.o.), beszámolva az Illés-zenekar vezetőjének, a január 29-én 65 éves korában elhunyt Illés Lajosnak a temetésértől, idézi a gyászszertartást vezető Tőkés László Királyhágó-melléki református püspököt, aki elmondta: a legendás zeneszerző és előadóművész régi és új dalainak a címei, a Cantus Hungaricus vagy a Velünk az Isten mind egyértelműen arról vallanak, hogy „őt, Illés Lajost, ahogy maga is nemegyszer nyilatkozta, ihletett pillanatokkal áldotta meg, tehát nagyon szerette az Isten.”

Magyar Kurír