Napi sajtószemle

A Magyar Demokratában (Mindig újrakezdjük 14-15. o.) Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök adott ünnepi interjút. A Prohászka-év lezárulta kapcsán a főpásztor hangsúlyozza, hogy Prohászka Ottokár nemcsak a Magyar Katolikus Egyház, hanem az egész magyar szellemi élet kiemelkedő személyisége volt. Kiemeli: „Prohászka mindenkinél előbb felismerte, milyen veszélyek rejlenek abban, hogy a vidéki népesség nagy számban, gyökereit, szokásait hátrahagyva beköltözik az iparosodó nagyvárosok személytelen és kiüresítő munkásnegyedeibe. A legfájdalmasabb, hogy néhány menthetetlen mondatát kiragadták a szövegkörnyezetből, a kor stílusából, ezekre hivatkozva bélyegezték őt antiszemitának, és nevezték a holokauszt előfutárának. Amikor Prohászkát antiszemitizmussal vádolják, előttem mindig az a kép jelenik meg, ahogyan a fehérvári rabbival karonfogva sétálnak a városban és beszélgetnek héberül a Bibliáról barátságban és megbecsülésben. Ha ő a zsidóságnak ellensége lett volna, akkor a fehérvári rabbi nem állt volna vele szóba, a budapesti főrabbi pedig nem igyekezett volna az Egyetemi templomban Prohászka szentbeszédein helyet foglaltatni magának.” A székesfehérvári püspök azt is elmondta: „Az egyházat sokszor lejáratták, sok ember szemében hiteltelenné vált. Hétről hétre belebotlunk azokba a hírekbe, hogy az egyház milyen bűnöket követ el, hogy az egyháziak milyen bűnösök. Azt pedig elhallgatják, hogy a keresztény felekezetek utat mutatnak, békességet hirdetnek, erkölcsi rendet, tartást akarnak adni az embereknek, akik csak a Tízparancsolat jegyében élve lehetnek boldogok.” Spányi Antal emlékeztet rá: „A közelmúltban lelepleződött egy hazugság, ami a legmagasabb helyről érkezett. Megdöbbentette az embereket, ami történt. Ez jó jel, mert azt mutatja, hogy van erkölcsi érzék bennünk. Sokan azt gondolták, nincs más eszköz, mint az, hogy az utcára menjenek. Ezt láttam itt Székesfehérváron is. Napról napra összejöttek az emberek, volt kiabálás, morgolódás, de egy kavics el nem röpült, senkit nem átkoztak el. Amikor a tüntetést ellenzők provokatív módon átvonultak a demonstrálók mögött, a tömeg szétnyílt, senki nem nyúlt hozzájuk. A fővárosi atrocitások elítélendőek, meg kell vizsgálni, ki szervezte, ki irányította ezeket. Olyan sokan, fiatalok, ártatlan emberek szenvedtek súlyos hátrányt, összeverték, letartóztatták őket, mert nézelődtek a városban, készülődtek az ünnepre. Nekik jár valamilyen jóvátétel. Ahogy az egész társadalmat is megilleti az, hogy a hatalom birtokosai kérjenek bocsánatot a hazugságokért. Nem a hazugság kimondása, hanem az egész hazug magatartás az, amely az országot nehéz helyzetbe taszította. Ebből kilépni csak új politikai magatartással, ha kell, új emberekkel lehet.” A főpásztor szerint „aggódik az ember, hogy az új gazdasági mechanizmus, a Bokros-csomag után most a Gyurcsány-csomag valóban előrelépés lesz-e, vagy megint visszacsúszunk oda, ahol az előző megszorító csomagok után is toporogtunk. Az emberi élet sohasem mérhető csak anyagi dolgokkal. Az ötvenes években nőttem fel, amikor sokféle szorongattatásban, anyagi, eszmei nehézségben volt részünk, mégis felnőttünk az igazságot megismerve, szeretetben. Ha egy nép élni akar, tudnia kell reménykedve nézni a jövő felé. A magyar ember történelme során sokszor megtapasztalta azt, amiről Ady ír: ’Hányszor jöttünk arra haza, hogy se feleségünk, se sátrunk, se gyermekünk…’ És mindig újrakezdtük, a tatárjárás, az osztrák, az orosz uralom után. Ezt a reményt kívánom mindenkinek, maradjunk hűségesek gyökereinkhez, ahhoz a legszentebb ismerethez, ami ehhez a földhöz, ehhez a nemzethez köt bennünket. Ha valaki elmegy külföldre, tudnia kell, ez a hazája, ez a föld visszavárja őt, ennek a népnek tartozik munkájával. Ha tudunk áldozatot vállalni, ha felhasználjuk a demokrácia adta jogokat közös életünk szabályainak kialakításához, akkor azt hiszem, most olyan kegyelmi idő adatik meg nekünk, hogy tudunk előrelépni. Ha úgy lesz, hogy megunják és hazamennek, belefáradnak a jobbítani akarásba, azt mondják, hogy nem számít semmi sem, erkölcseinkben lesüllyedünk, akkor ez a nemzet halálát jelenti. Ha tudunk a jövőért áldozatot vállalni, talán szűkös anyagi körülmények között fogunk élni, de újra megtaláljuk egymást, a személyes kapcsolatainkat, a családok újra örömet találnak majd egymásban, akkor itt születhet majd egy új élet.”

Nyilatkozik a Demokratában (Mindig van újra… 22-23. o.) Böjte Csaba ferences szerzetes, az erdélyi gyermekvédelmi hálózat megalapítója is: „Én hiszem azt, hogy Isten az embert szeretetből teremtette és szeretetre. Olyan szép az Ószövetségben: ’Isten mindent szeret, ami van, mert ha nem szeretné, meg sem teremtette volna’. Ez azt jelenti, hogy mindannyiunkat szeret az Isten. Ha valaki szeretetből egy fát ültet, azt szeretné, hogy az a fa nagyra nőjön, szép legyen, nem? Ha valaki gyermeket vállal, nem azt szeretné, hogy a gyermeke beteges, korcs, satnya legyen. Isten is megtesz mindent, hogy mindannyian kibontakozzunk. Ez nem elvont fogalom, hanem valóság. És én a saját életemben, a rám bízott gyermekek életében is érzem az isteni munkálkodást, érzem, hogy a vágyaim beteljesülnek.” Csaba atya szerint „nem lehet nagyobb kudarc, mint nagycsütörtök, nagypéntek. És mégis olyan szép, hogy húsvét után a kereszthalál, majd a feltámadás után Jézus nem a sebeit nyalogatja, nem bosszúért liheg, hanem azt mondja Mária Magdolnának – gondoljuk meg, egyetlenegy utcanő maradt mellette, ő az egyetlen, aki kimegy a sírjához –, hogy semmi gond, menjünk tovább, s folytassuk ott, ahol abbahagytuk! Nem foglalkozik Heródessel, nem foglalkozik Kajafással, nem foglalkozik a zsidó főtanáccsal, nem foglalkozik semmivel, hanem a szeretet útján megy tovább. Eljön még hozzá Péter, ő visszafogadja és felépíti ebből a széthullott helyzetből az egyházát. Hasonló helyzetben vagyunk mi, magyarok is. És épp ezért nekünk sem a sebeinket kell nyalogatni, hanem inkább építsünk holnapot abból, ami megmaradt. Igen, sok a baj erkölcsiekben, anyagiakban egyaránt. Az emberek hajlamosak arra, hogy a problémákat, a sebeket vegyék számba. Ettől aztán problémaorientált lesz sok ember. Hát én inkább örömorientált vagyok, és az örömeimet veszem számba az év végén. És azt látom, hogy Isten nagyon sok ajándékot adott nekem, a rám bízott gyermekeknek, a munkatársaimnak. Ezekért az örömökért én hálát adok az Istennek.” „Olyan szép, hogy Jézus Krisztus karácsonykor nem hozott nekünk egy csomó mennyei szuvenírt. Miért? Mert ő maga akart lenni az ajándék. Olyan szépen mondja János evangéliuma, hogy ’Isten úgy szereti a világot, hogy egyszülött fiát adta érte.’ És megteremtett téged, engem, mindannyiunkat. Te magad kell légy az ajándék! Ne rozsda által szétrágható, moly által megehető ajándékokat gyűjtsünk, mi magunk legyünk az ajándék, áldás egymás számára. Gondolkodjunk el, hogy vajon minden szavunk, tettünk valóban áldás, ajándék, simogatás-e, vagy inkább istenverése vagyok a környezetemnek. Olyan szép lenne, ha ajándékká válnánk! Azt gondolom, hogy szebb karácsonyunk lenne, mintha csak a mulandó tárgyakra figyelnénk.”

A Magyar Nemzet (Egyházi ajándékok… 1., 5. o.) az egyházak karitatív tevékenységét mutatja be. Czibere Károly, a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) elnöke, az egyházi jótékonysági akció szervezője elmondta: amíg az önkormányzati és állami segélyrendszer érezhetően stigmatizált, addig az egyházi és civil segítőktől szívesebben fogadják a szegény sorsúak a segítő kezet. A lap Bács–Kiskun megyei riportjából kiderül, hogy a karitatív szervezetek, a helyi jóakaratú embereket mozgósítva – olyan rászorulókat is elérnek, akiket a hivatalos szociálpolitika nem. Ilyenek a Kecskemét és Lajosmizse környéki tanyabokrok sokgyermekes családjai is. Advent és karácsony alkalmából a katolikus karitász is sokat tett a rászorulókért, csakúgy, mint egyéb alkalmakkor. Ez a régi, jól működő szervezet 6-8 ezer önkéntessel, 800 plébániai karitász keretei között egész évben folyamatosan támogatja a szegény sorsúakat – írja az orgánum, hozzátéve: mindez érvényteleníti azt a manipulatív képet, amely szerint az egyházak túlságosan a közélettel vannak elfoglalva, ahelyett, hogy eleget törődnének a társadalom elesett rétegeivel.

A Népszabadságban (3. o.) Miklós Gábor Ki gyűlöli Orbán Viktor Mihályt? címmel bizarrnak nevezi, hogy egyszerre került két hír a tegnapi újságokba: „Lengyelországban Jézus trónra emeléséről terjesztett be törvénytervezetet egy csapatnyi képviselő; a magyar politikai élet egyik legfontosabb vezető személyisége azt nyilatkozta, hogy őt, Orbán Viktort és pártját keresztény/keresztyén eszméi, hite miatt gyűlölik és félik.” A cikkíró kiemeli: „Ha Orbán Viktor most azt mondja, hogy politikáját keresztényi hite vezérli, azt én aligha vonhatom kétségbe. Mindenkinek joga van arra, hogy szellemi utakat tegyen meg, újra és újra átértékelje önmagát. Ám a csütörtöki lapokban megjelent nyilatkozata – lehet, hogy újságírói rövidítések miatt – egy türelmetlen és hitében gőgős embert mutat. Tévedhetetlen valakit, aki bátran állítja, nem politikája, annak következményei miatt, hanem vallásossága, ráadásul magyarsága miatt gyűlölik őt. Ez ugyanannak a kizárólagosságnak a szellemisége, mint amilyent a varsói törvénytervezet sugallt. Karácsony előtt két nappal megkérdezem: nem éppen az a kizárólagosság okoz sokakban magyarázható, vagy éppen megmagyarázhatatlan szorongást? Azt gondolom, hogy az utóbbi években egyre kevésbé tisztázott, hogy hol van a vallásgyakorlat, a hit megvallásának a helye a világi köztársaságban. Sokan panaszkodnak arra, hogy vallási, sőt egyházi nyomulást érzékelnek például az állami oktatásban is. Úgy tűnik, hogy óvodák, iskolák pedagógusaiban fel sem vetődik, hogy neveltjeik nemcsak vallásos, vagy nemcsak keresztény/keresztyén családok gyermekei. A keresztény legendák természetesen részei a magyar kultúrának, folklórnak, de megkérdezem, hogyan magyarázza ezek után otthon az éppen vallástalan szülő, hogy ők a családban miért gondolkodnak másként. Visszatér az államszocializmus korának kettős nevelése? Nem csupán a nevelésről van szó. Politikusaink az utóbbi években harsányan demonstrálják a maguk vallási, vallásos elkötelezettségét. Furcsa módon nem eldugott templomocskákban, ismerős egyházközségi tagok között, hanem katedrálisok pompájában feszengenek. Kínos látni a köztársaság választott tisztségviselőt, akik – vajon miért? – gyermeki alázattal járulnak papi áldásért a tévékamerák előtt. Vissza kellene adni az ünnepeket az ünneplőknek, a hitet a hívőknek.”

A HVG (Egy ima, egy befutott 157-158.o.) Lipp László katolikus lelkipásztort mutatja be, annak apropóján, hogy a közelmúltban zempléni birtokára jegyezte be Fradi-mentő, Zöld–Fehér Angyalok a Sportért Alapítványt. László atya a lap kérdésére elmondta: „A reménytelen dolgokhoz értek. Amióta az eszemet tudom, drukkolok a Fradinak, de évek óta nem járok ki meccsekre, viszolygok a B-közép légkörétől. Amikor azonban meghallottam, hogy annyira kifogytak a pénzből, hogy nem tudtak leutazni Felcsútra játszani, felhívtam Gellei Imre edzőt, és felajánlottam segítségemet.” A HVG megjegyzi: „Sportklubtámogatás, táboroztatás és templomépítés mellett a pap alapítványt tett a Szent Imre Kórház kápolnájának építésére, s az általuk alapított Napsugár Sport Club keretén belül szervezi a katolikus papok labdarúgócsapatát… Országos ismertségre László atya az általa kiötlött repülős temetés – a hamvakat a Dunába szórják – bevezetését övező hírverés révén tett szert. Az Abaújkéren is felbukkanó, Air Church (légi templom) feliratú, a sportklub tulajdonában lévő AN-2-es ilyenkor a budaörsi repülőtérről startol. A temetést – amelyet bármely felekezet szertartása szerint s ateista változatban is vállalnak – az NSC Szervezési és Tanácsadó Bt. szervezi. A Lipp László mellett Szatmári Sándor budapesti ügyvéd – az ATV televízió üzemeltetőjének egykori igazgatósági tagja – tulajdonában lévő cég tavaly 60 millió forint árbevétel mellett 21 milliós nyereséget produkált, igaz 135 millió forint adósság terhelte.” A hetilap megállapítja: „Az egyházban mérsékelt lelkesedéssel tekintenek Lipp tevékenységére. Legalábbis erre enged következtetni, hogy az immár 58 éves, teológiából doktorált pap a hierarchiában nem emelkedett magasabbra a szervező lelkészi beosztásnál. Vállalkozásával, közszerepléseivel, kötéltáncot jár egy nehezen változó közösségben. Aki ezt pedzegeti, annak Lipp újszövetségi példával szolgál: Jézus életre keltette Jairus 12 éves kislányát, majd a szemtanúknak, bámészkodóknak azt mondta, ’adjatok enni neki”. Mégis akadnak fanyalgók” – írja a hetilap.

Magyar Kurír