Napi sajtószemle

Külföldi hírek

A Magyar Nemzet (34.o.) Isten építésze címmel tér vissza XVI. Benedek múlt hétvégi, spanyolországi apostoli látogatására, kiemelve: „XVI. Benedek igyekezett gesztusokat tenni a katalán tartomány lakosainak: a szentmisék közben gyakran váltogatta a nyelveket, és hol katalánul, hol gallego nyelven, hol spanyolul szólt a hívekhez. Mindez kevésbé hatotta meg a pápalátogatás ellen tiltakozókat, hiszen Barcelonában és a spanyolországi vizit másik helyszínén is előfordultak a pápalátogatás ellen szerveződött tüntetések: a résztvevők hol a látogatás költségeit sokallták, hogy egymással csókolózó melegek provokálták a pápát, főleg akkor, amikor a pápamobillal vonult a katalán székhely utcáin.”

Hazai hírek

A Magyar Nemzetben (7.o.) Ugró Miklós Normát és példát adni címmel írja: „Az egyházak sajátos viszonyban vannak a nyilvánossággal. Hitelveik hirdetésére széles nyilvánosságot követelnek, de azt, hogy hivatalos képviselőik miként tartják meg azokat a hitelveket, a legszentebb magánügyüknek tekintik, amihez a külvilágnak semmi köze.” A szerző elismeri, hogy a magyar társadalom „lelki-szellemi megújulásában, morális megtisztulásában fontos feladatuk van, lesz az egyházaknak”, ám figyelmeztet: „… addig, amíg nem néznek szembe őszintén a közelmúltjukkal, nem vetik alá magukat is a tisztulás folyamatának, nem tudják hitelesen betölteni erkölcsi normát és példát adó hivatásukat.”

Ugyancsak a Magyar Nemzet (Diplomaták… 2.o.) beszámol arról, hogy az Európai Unión és a NATO-n kívüli országok Magyarországra akkreditált diplomatái tájékozódtak tegnap a vörösiszap-katasztrófa sújtotta Kolontáron és Devecseren. Több nagykövet megdöbbent, hogy milyen pusztítást végzett az áradat, és hihetetlennek tartotta, milyen előrehaladott a kárfelszámolás és az újjáépítés. A polgári napilap kiemeli, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat eddig mintegy száz albérleti szerződést kötött a vörösiszap-katasztrófa során otthonukat elvesztett családok számára.

A Magyar Nemzetben (Népszakadék 23.o.) Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós nyilatkozik. Az interjúkészítő Farkas Adrienne kiemeli: „Lassan négy évtizede, hogy berobbant a köztudatba Erdélyi Zsuzsanna neve. Hegyet hágék, lőtőt lépék című archaikus népi imádságokat tartalmazó gyűjteménye ismeretlen tudományágat teremtett a néprajzban, új irányt adott a népi vallásosság kutatásának. Most ismét műfajt teremt: a Lajtha László zeneszerző, zenetudós gondolatfüzéreit közlő A kockás füzet című könyv egyszerre lebilincselően izgalmas dokumentumregény, néprajzi módszertan és művészettörténeti tanulmánykötet.” Erdélyi Zsuzsanna felidézi, hogy 1948-ban származása miatt elbocsátották a külügyminisztériumból, Lajtha László pedig akkor tért vissza Londonból, „… előtte Párizsban is dolgozott, írta a Gyilkosság a katedrálisban című film zenéjét, amely T.S. Eliot híres drámája alapján készült, és a világhírű Höllering rendezte… Mindenki azt kérdezte tőle, miért nem maradt kint…, de azt válaszolta: neki itt a helye, ő magyar, és semmi olyat nem csinált, ami miatt félnie kellene! 1948 októberében jött haza, két hónap múlva, karácsony ünnepén elhurcolták Mindszenty bíborost. Minden vezető állásban lévő embernek alá kellett írnia egy hercegprímást gyalázó nyilatkozatot. Erre ő természetesen nem volt hajlandó, így azonnal elbocsátották a Nemzeti Zenedéből, ahol harminc éven át tanított, majd igazgatott. Két évig alig néhány száz forintos nyugdíjból volt kénytelen tengetni az életét. Lajtha fiai akkor már külföldön éltek, az egyikük, Laci orvos volt, az uramnak régi jó barátja. A két család barátságát az is szorosra fűzte, hogy az uram volt Laci bácsi orvosa évtizedeken keresztül, sőt ezt a lakást a Lajtha-házban – ahol már hatvanegy éve élek – szintén Laci bácsi szerezte nekünk. Lajtha László akkor már nemzetközileg elismert zeneszerző volt. Mellőzése és megaláztatása botrányt kavarhatott volna. Hogy ennek elejét vegye, a kormányzat létrehozta azt a néprajzi gyűjtőcsoportot, amelynek ő lett a vezetője. Engem pedig úgynevezett szövegesnek, vagyis textológusnak vett fel. A kezdeti időkben még nem gyűjtöttünk magnóval, ezért nekem kellett leírni mindent, ami nem zene: az énekszövegeket, a népszokásokat és a szociográfiai adatokat, hogy például ki mikor énekelte a dalokat. Ennél jobb gyakorlatot sehol nem szerezhettem volna ahhoz a gyűjtőmunkához, amelynek eredménye az archaikus imákat tartalmazó Hegyet hágék, lőtőt lépék című kötet lett. A csapat harmadik tagja az angyali természetű, örökké derűs és ragyogó hallású Tóth Margit volt, aki a zenei jegyzeteket készítette, és kottázta, ’nyesezte’ a dallamokat.” A néprajztudós elmondta azt is, szinte valamennyi imádságot tudja fejből, de számára egyik sem olyan, amit imádkozna, ezek a szövegek neki más kategóriát jelentenek: „… Azt hiszem, valami nagyon mély, ősi emberi igényt elégítenek ki. Régen kemény volt az élet a faluközösségben, az emberek nem értek rá ’lelkizni’, nem szaladgáltak pszichiáterhez, nem is igen volt kíváncsi senki a bajaikra. Az asszonyoknak szülni kellett és dolgozni. Amit az emberek átéltek, ami fájt nekik, azt kivetítették és áthelyezték az égi szférába, Mária alakjába és Krisztus szenvedéstörténetébe. Amikor a gyönyörű Mária-altatókat énekelték, a boldog anya jutott kifejezésre, a Mária-siralmakba és a fájdalmas énekekbe pedig a bánatukat sírták bele. Úgy tűnik, ezek az imák ma is gyógyírt jelentenek a lelki szikkadásra, a szívbéli szikesedésre.”

A Magyar Hírlapban (15.o.) Végh Attila Derengés címmel fejti ki gondolatait a mai egyházművészet egyik kiemelkedő alakjának, Kárpáti Tamásnak a festészetéről. A szerző a Getszemáni-kert című képről a következőket írja: „Kettényílik a kert fáinak lombja. Mögüle aranysárga fény tör be. Nem is betör, csak beszivárog. Szétsimítja finoman a lombokat, hogy utat találjon magának. Felénk talál utat, és nagyon messziről jön. Olyan messziről, ahol mi magunk vagyunk. A szétnyíló lombsátor vagy bozótos két emberi formát rejt. Balról egy arc hajol el, haja vörösbarnája rozsdapöttyönként indul a kép centruma felé. Rozsdaeső cseppjei az elmúlás őszén. Jobbról egy koponya rémlik föl, a lombok legsötétebbje közt. Csak a virrasztó látja a csontarcot, a tanítványok alszanak. Az aranyló fény megmutatta neki, mi van a sötétben. Aki látja, hogy mi történik vele, az látja azt is, hogy az emberrel mindig ugyanaz történik. És megfordítva. Amikor elér bennünket a Kárpáti-festményekből áradó fény, akkor a kimondhatatlan igazság történik meg velünk.”

Magyar Kurír