Napi sajtószemle

Az országos napilapok XVI. Benedek pápa törökországi útjáról

A Népszabadság (7.o.) A pápa meghódította a törököket, a Népszava (4.o.) Búcsút intett a pápa Törökországnak, a Magyar Nemzet (8.o.) Bizalomteli pápai végszó Isztambulban, a Magyar Hírlap (8.o.) Egy mondatban címmel számol be arról, hogy tegnap befejeződött XVI. Benedek pápa törökországi útja.

A Népszabadság szerint a Vatikán megkönnyebbüléssel és némi meglepetéssel összegezte a pápának az utóbbi évtizedek egyik legnehezebbnek induló, de végül talán legeredményesebb külföldi útját. „A regensburgi viták messzinek tűnnek XVI. Benedek és a török főmufti közös imájának – az egész világot bejárt – fotójával szemben. Ez többet ér bármilyen diplomáciai tárgyalásnál – jegyezte meg az utat szuperlatívuszokban értékelő Lombardi, aki szerint a regensburgi beszéd szinte hasznos volt a muzulmánokkal való kapcsolat újraindításában. A L’Osservatore Romano vatikáni napilap ennél nagyobb jelentőséget tulajdonított a római pápa és a konstantinápolyi ortodox pátriárka közötti ölelésnek, amely kaput nyithat a régóta remélt moszkvai út előtt – hangsúlyozta a Camillo Ruini, az Olasz Püspöki Konferencia elnöke. Nem túlzás történelminek nevezni a pápai utat – tette hozzá a L’Avvenire katolikus napilap. Az olasz sajtó egésze is úgy látja, hogy az iszlám szélsőségesek félelmei megalapozottak voltak: XVI. Benedek meghódította Törökországot. A három nap elég volt ahhoz, hogy a pápa a török népszerűségi listák élére ugorjon.”

A Magyar Hírlapban (17. o.) Fazekas Csaba Regensburgtól Ankaráig címmel azt fejtegeti, hogy míg a vallások közötti párbeszédet hangoztató pápa a muszlimokkal „az egymás melletti elbeszélésen és az udvarias gesztusokon aligha jutott túl, ugyanezt sikerként mutathatja fel az ortodox keresztényekkel kapcsolatban. Bár e siker (a liturgia I. Bartolomaiosz pátriárkával, a testvériesség érdekében tett nyilatkozatok) értékéből is sokat levon, hogy a keleti keresztényekkel való egységkeresés már több évtizedes folyamat, továbbá a keresztény egyházak ökumenikus párbeszédét – ezúttal el is ismerten – az elvilágiasodás közös kihívása teszi szükségessé. Miként ide sorolható az is, hogy a pápa nem Konstantinápolyban, hanem Isztambulban járt. Vagyis az ortodox hívőkkel való kapcsolatkeresés sem függ össze annyira közvetlenül napjaink Törökországának valóságával. Utóbbinak Európához, illetve a muszlimoknak a kereszténységhez fűződő viszonyát a pápalátogatás alapvetően nem változtatta meg. Kérdés, a helyenként kínos magyarázkodás kényszerével kísért pápai gesztusok mire lesznek elegendők. A török államot világi jellege, európai kapcsolatai egyedülállóvá, valóban hídszerepet betöltő európai szövetségessé tehetik földrészünk és a muszlim világ között. Más kérdés, hogy korábban Európa kereszténységének hangoztatása, mostanában a regensburgi beszéd, valamint Törökország csatlakozásának halogatása egyszerre fokozza a törökök amúgy is növekvő euroszkepszisét. Ez viszont az iszlamisták bátorításán túl a nyugati demokráciákkal és a kereszténységgel való szembefordulást hirdetők táborát is növelheti, nehezítve például a nem muszlim vallási kisebbségek egyenjogúsításának folyamatát is.”

A Népszavában (7. o.) Rónay Tamás Tanulni őszentségétől címmel arra figyelmeztet: „Sokszor kellene ismételgetni a képsorokat, amint XVI. Benedek csütörtökön muzulmán szokás szerint Mekka felé fordulva elmélkedett a híres isztambuli kék mecsetben. Bár minél több ilyen gesztust látnánk a világ vezetőitől, politikusainktól. A katolikus egyházfő megmutatta: igen, így is lehet! Micsoda gesztus hangsúlyozni, amire már híres elődje, az egykor Törökországban apostoli delegátusként szolgált XXIII. János is tanított, nem azt kell keresni, ami szétválaszt, hanem, ami összeköt. Egyre többször érezhetjük azt, hogy a világ a vallási, politikai megosztottság felé halad. A saját bőrünkön is tapasztalhatjuk ezt. De ha minél több pozitív példát látunk magunk előtt, akkor igenis lehet megálljt parancsolni a riasztó folyamatoknak. Ehhez azonban tanulni kell a pápától. Meg kell érteni megbékélésre ösztönző üzenetét. Csak remélni tudjuk, hogy a világ vezetői, politikusaink is megértették ezt. Igaz, túlzott derűlátásra nincs, nem lehet okunk. A tapasztalatok szerint a pártpolitizálás számukra fontosabb mindenfajta erkölcsi nagyságnál.”

A Magyar Nemzetben (28. o.) P.T. A pápa Törökországban című írásában közöl egy képet: egy török tüntető feszíti ki XVI. Benedek-ellenes plakátját, amelyen a Szentatya középkori páncélingben van ábrázolva. A szerző megállapítja: a pápának roppant nehéz dolga volt törökországi látogatásán, hiába volt a számtalan bocsánatkérés, találkozó muzulmán elöljárókkal, regensburgi beszéde miatt, „semmi sem segített. Õk a megsértettek, a megalázottak, akiket semmiben sem szabad bírálni. Velük nehéz a párbeszéd.” A szerző emlékeztet rá, hogy amit Joseph Ratzinger bíborosként ellenzett, azt pápaként elfogadta: „Ez XVI. Benedek ajándéka Törökországnak, Európa ígérete. A pápa támogatja, hogy Törökország csatlakozzon az Európai Unióhoz. Egy-két évtizednyi távlatban Törökország százmillió lakosú lesz, és már ma kontinensünk legnépesebb országa. Ám a csatlakozásért már a török lakosság sem lelkesül annyira, mint néhány éve, ugyanis a jövő ködébe vesző távlatok miatt a támogatók száma folyamatosan apad. A pápai út egyébként is gesztusok sora: a muzulmánoknak, az ortodoxoknak, valamint a piciny létszámú törökországi katolikusoknak is.” A cikkíró a törökországi út legkritikusabb mozzanatának az isztambuli Hagia Sophia megtekintését minősíti, s mint írja: „Jó lenne hinni, hogy e sértődöttség ellenére elérkezhet az idő, amikor a Kelet és a Nyugat e szimbolikus találkozási pontján, amely közös katedrálisunk, a keresztesekre emlékeztető páncéling, és a golyóálló mellény egyaránt szükségtelen kellék lenne a vizithez.”

Egyéb hírek

A Népszabadság Hétvége című mellékletében (5. o.) Szilágyi Ákos Treuga Dei címmel leszögezi: „A magyar politikai élet 1998 ősze óta mindinkább a középkori Európa nem szűnő magánháborúinak, háborús viszálykodásainak áldatlan világát idézi. Mintha egymásra féltékeny, egymás ellen fenekedő, koncért marakodó, a másik hatalmát, befolyását, vagyonát elirigylő kiskirályok, rablólovagok és hadurak folytonos háborúiban esne kétfelé és sokfelé állam és ország.” A cikkíró felidézi, hogy a középkorban ez ellen a háborús világállapot ellen „a katolikus egyház nyújtott némi védelmet a Pax Dei (Isten Békéje) feltalálásával és sajátos intézményesítésével, a Treuga Deivel, vagyis az Isteni Fegyvernyugvással. Ez azt jelentette, hogy az egyház spirituális hatalmával élve a böjti időszakokra, illetve az egyházi ünnepek idejére betiltott mindenféle fegyveres erőszak-alkalmazást, azaz szüneteltette a háborús állapotot. Ezzel a módszerrel egyre több békés időszakot, nyugodt napot sikerült beékelni a háborús időbe. A XI. századra a háborúskodás időszakát sikerült az év 80 napjára visszaszorítani.” A szerző megállapítja: „A kora középkorban az egyház spirituális hatalma önmagában elegendő volt a Treuga Dei megvalósításához. De hol van az a pártok fölötti spirituális, jogi, vagy anyagi hatalom napjainkban, amely képes lenne kieszközölni a politikai háború szüneteltetését, hosszabb távon pedig a társadalmi békét, amely nélkül nem lehetséges a szabadság rendjének még az az igen tökéletlen, erősen elitisztikus formája sem, amely a politikai keresztségben a polgári demokrácia nevet kapta? Természetesen nem arról a békéről beszélek, amely a magát populista módon több mint pártnak, politika és pártok fölötti – már-már transzcendens entitásnak, spirituális közösségnek, egyháznak nyilvánító háborús párt esetleges győzelmének másnapján, mint békediktátum és parancsuralom valósulna meg. Kézenfekvő volna, hogy az – amúgy a civil társadalom részét képező – Magyar Katolikus Egyház (önállóan vagy más egyházakkal karöltve) lépjen fel a béketeremtő spirituális hatalom felújított régi szerepkörében. Mint elvileg politika fölötti, vagy politikán kívüli erkölcsi hatalom, átérezve a politikai közösség kettészakadásában a mind jobban elfajuló háborús káoszban rejlő veszélyeket, a civil társadalomnak mintegy vezető erejét, Treuga Deit hirdetne és hatalmas tüntetések szervezésével helyezhetné a társadalom erkölcsi nyomása alá a háborúzni akarókat. A probléma csak az, hogy a Magyar Katolikus Egyház (még a többi úgynevezett történelmi egyháznál is) kevésbé foglalta el őt megillető helyét a civil társadalomban, nem vált annak sajátos, erős, tekintélyes szereplőjévé… Nem véletlen, hogy az utóbbi hetek és hónapok példátlanul kiéleződött politikai háborújában az egyház nem nyilatkozott meg. Hallgatásának jó oka van: nem akar belekeveredni a politikai háborúba. Éppen ez mutatja, hogy valamiképpen maga is benne rekedt a politikában, s minden tekintetben függ a jelenleg zajló politikai háború kimenetelétől. Ha nem lenne ilyen mértékben foglya a politikának…, akkor valószínűleg nem kellene tartania attól, hogy valamilyen nagyszabású ’háborúellenes’ kezdeményezésével belekeveredhet a háborúba és ez esetben akár még érvényt is szerezhetne egy Treuga Deinek.”

Magyar Kurír