Napi sajtószemle

A Magyar Nemzetben (25.o.) Fáy Zoltán Ima a megbékélésért című összeállításában felidézi, hogy Megbocsátás és megbékélés címmel közös dokumentumot írt alá a szlovák és a magyar püspöki kar 2006. június 29-én a két nép közötti kiengesztelődés jegyében. A cikkíró megjegyzi: „Bár túlzás lenne azt állítani, hogy nagy hatást gyakorolt a hétköznapi életre a jó szándék kölcsönös kinyilvánítása, mégis előrelépést jelentett ez a gesztus. Egyik következményeként 2007-től minden évben szlovák és magyar közösségek imádkoznak a megbékélésért Mátraverebély-Szentkúton püspökeik és papjaik vezetésével. Június 26-án ez már a harmadik ilyen alkalom volt.” A szerző leszögezi: „Pillanatnyilag tehát elsősorban a politikusok megbékélésére lenne szükség. Tulajdonképpen ezért is imádkoztak a két nép jelen lévő képviselői a borongós júniusi szombaton. S talán igazuk van a szertartást vezető püspököknek: a közelmúlt politikai változásai reményt adhatnak az áttörésre.”

A Magyar Nemzet (Visszaélések… 2.o.) közli, hogy több százmillió forintos sikkasztás gyanúja miatt több alkalmazottját elbocsátotta a győri egyházmegye. Pápai Lajos megyéspüspök az ügyben büntetőfeljelentést tett a Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főkapitányságon. Ennek nyomán az egyházmegye számvevőszékének volt elnöke és egykori helyettese már előzetes letartóztatásba került. A főpásztor azután fordult a rendőrséghez, miután egy általuk felkért független könyvvizsgáló cég pénzügyi visszaélésre és számviteli hiányosságra bukkant az egyházmegye gazdálkodási-pénzügyi ellenőrzése során.

A Magyar Nemzetben (7.o.) Kristóf Attila Én nem tudom… (miért bűnhődik Hertay Mária…) címmel méltatja a festőművésznő közelmúltban megjelent albumát, kiemelve: „Hertay Mária minden alkotásából a sugárzó élet, a reményteljes halál, legvégül az örökkévalóság titka vetül elénk. Döbbenetes könyv ez, mondhatnánk a lélek albuma, vagy arborétuma, amelynek létrehozásában Erdő Péter bíboros-prímás és Kratochwill Vili művészettörténész segítette Hertay Máriát… Hertay Mária szemének különleges látásával, kezének gyöngéd és hatalmas mozdulataival, szellemének kiáradásával egész életét Isten, a hit, az elmúlhatatlan élet szolgálatának szentelte, akkor is, ha egy pipacsot ábrázolt végtelen hűséggel és alázattal, akkor is, ha Isten arcát, teremtő kezét, szemét rajzolta meg hittel és hihetetlen merészséggel, elénk tárva azt, ahogy szívében Teremtőnk képét hordozza és őrzi.” Kristóf Attila számára érthetetlen, hogy bár számos Kossuth-díjas képzőművész a nyomába sem ér Hertay Máriának, a művésznőnek még Munkácsy-díja sincs, „Pedig ’nagy bűne’, hogy a fejlett szocializmus idején Szűz Máriát festette és a kisdedet, hihetnők, hogy már feledésbe ment, s hogy azóta a liberális ítészektől is amnesztiát kaphatott volna… Nem a nyolcvanadik évéhez közeledő művésznő visszahúzódó lénye igényli az elismerést, hanem életműve követeli meg.” A cikkíró nem tudja, hogy a magyar kulturális élet korszakos változásának ez a felismerés része lesz-e.

Ugyancsak a Magyar Nemzetben (Istenhegyi út 23. o.) az idén 75 esztendős, súlyos betegen is dolgozó Kossuth-díjas építész, Makovecz Imre nyilatkozik, aki cigány falut épít azoknak a romáknak, akiknek a házát romba döntötte az árvíz. A világszerte elismert építész cége az elmúlt években tönkrement. Vallja: a sporttól az egészségügyig mindent átszövő pénzuralomtól csak hozzáállásunk gyökeres megváltoztatásával lehet szabadulni. Makovecz felidézte: „Csíkszeredába katolikus templomot kellett terveznem. Mikorra odamentem, a plébános úr kirakott egy papundeklit, a tetejét kivágta, hogy abba lehessen pénzt bedobni a templomra. Láttam egy öregasszonyt, aki odament, a zsebkendőjét elővette, széthajtotta és a lejecskéjét bedugta a dobozba. Rögtön tudtam, nem kérhetek pénzt. Mármost, ha az ember ingyen dolgozik, pénzt ad. Az embereket ugyanis ki kell fizetni. Már épült a templom, mikor elterjedt a városban, hogy a Makovecz csak eljátssza Róbert bácsit, ugyanis az Orbán Viktortól zsebbe kapott 30 milliót. Ezt elmeséltem Kairóban az akkori magyar nagykövetnek, aki korábban a titkosszolgálat egyik vezetője volt. Elnevette magát, azt mondta, ez a suttogó rágalmazás is titkosszolgálati munka. A világ ilyen. De akkor is a jó utat kell járni, mert ez az út a világosság felé vezet. A másik meg a sötétség felé. A legundorítóbb a világosság és a sötétség keveredése, a szürkeség. Annál az egyértelmű sötétség is jobb. A sötétség az ármányé. A világosság a megváltó Krisztusé, a kettőt összekutyulni nem szabad. Választani kell, egy életünk van, nem lehet szórakozni. Én már a hetvenötödikben járok és a világosság útján akarok menni.” Az építész elmondta azt is, hogy Erdélyben egymás után tervezi a templomokat. „Egy kis kápolnát építek Mártélyra. A Felvidéken városok revitalizációjával foglalkozom, kemény politikai ellenszélben; de nem baj, ilyenkor eszembe jut, hogy megépült a kolozsvári református templom is. Tíz évig épült, s nem kaptunk engedélyt, míg az előtte húzódó úton el nem készült egy ortodox templom, de végül sikerült, Funar ide vagy oda.” Makovecz Imre szerint a nevelést mindenkinek a saját gyerekénél kell kezdenie, „Ne hülyeségekkel etesse, hanem beszéljen neki arról, ha tud, hogy mit jelent a megváltás! Nem csak keresztény hittételt, hanem az ember belső életének a megújítását. Erre mindig, újra szükség van, és egészen egyszerű dolgokban nyilvánul meg. A Hargitától nyugatra, Csíkszeredától Barót felé található Vargyasról felhívott a nagytiszteletű úr, hogy van egy düledező fatemplomuk, tervezzek helyette valamit. Mondtam, ha ledöntik, szóljanak. Ledöntötték, és alatta XII. századi kora román templom alapjait találták. Mélyen leástunk: faragott kövek kerültek elő, rózsaablak, és még sok minden. Ezekből és sok új gondolatból megépítettük a református templomocskát. Amikor elkészült, és körülállták a szomszéd falvak népei is, s a templomkert tele volt emberekkel, és fölzengett az ének, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva, az olyan pillanat volt, amikor az ember csöndesen azt mondja magában: rendben van, megérte.”

A Magyar Hírlapban (Szeretni kell a követ 15.o.) Szmrecsányi Boldizsár szobrászművész nyilatkozik, aki elmondta: „Tavaly májusban Olaszországban töltöttem egy hónapos tanulmányutat egy kis munkával összekötve. Toscanában jó néhány templomot kerestem fel, amelyeket Keresztelő Szent Jánosnak szenteltek. Ezek alapján indultam el, és fogalmaztam meg a saját Keresztelő Szent Jánosomat, amely a felső-krisztinavárosi Keresztelő Szent János-plébániatemplomban áll. Ezt az idén június 20-án szentelték fel.”

Magyar Kurír