Napi sajtószemle

A Magyar Demokrata (38–39.o.) közli Gazdag István Eurábia: vissza a jövőbe című tanulmányának második, befejező részét. A cikkíró úgy látja: „A mozlim fanatikusok részéről XVI. Benedek pápát ért és az olasz püspöki kart ’minősíthetetlennek’ minősített verbális és vízuális – azaz egyelőre legalábbis csak szavakban és gúnyrajzokban megnyilvánuló – inzultus nyomán, immár Olaszországban is egyre nyitottabbá válnak az iszlámmal szembeni kritikus véleményekre, még a vallások közötti megbékélés utópiájától hagyományosan elvakított katolikus körökben is.” A cikkíró bírálja Szentesi Zöldi Lászlónak a Magyar Nemzet június 21-ei számában az iszlámot védelmező írását, egyúttal ismerteti a washingtoni Pew Global Attitudes Project felmérését, amelyből kiderül: a franciaországi mozlimok 35, a spanyolországiak 25, a nagy-britanniaiak 24 és a németországiak 13 százaléka az „iszlám védelmében” törvényesnek tartja a polgári célpontok elleni öngyilkos terrortámadásokat, és hogy a franciaországi mozlimok közül tízből kettőnek, a nagy-britanniaiak és németországiak közül pedig tízből háromnak kifejezetten rossz véleménye van a keresztényekről. A brit muzulmánok 62 százaléka meg van róla győződve, hogy a Nyugat és az iszlám közötti kapcsolatok rosszak, 48 százalékuk szerint a Nyugat hibájából. Ugyanez az arány a németországi muzulmánok között 60 és 46 százalék, a franciaországiak között 58 és 52, a spanyolországiak között 23 és 28 százalék. A Transatlantic Trends 2006 Patrners című tanulmányból pedig az derül ki, hogy mind az európaiak, mind az amerikaiak 56 százaléka összeegyeztethetetlennek tartja az iszlám értékeit a demokráciával, és az európaiak 52 százaléka, az amerikaiak 58 százaléka rendkívül komolynak tartja az iszlám fundamentalizmus fenyegetését a globális veszélyek sorában.

Ugyancsak a Magyar Demokratában (A Vatikán szobrásza 60–61.o.) Éva Oláh Arré magyar származású, de 1968 óta Olaszországban élő szobrászművésznő nyilatkozik, aki az első hivatalosan elfogadott női szobrásza a Vatikánnak. A művésznőnek a Magyar Kultúra Alapítvány budavári székházában október 31-éig látható első világkiállítása. Éva Oláh Arré elmondta: „1977-ben a Kis Kereszt című munkám egy pályázat révén került a Vatikánba, amelyet VI. Pál pápa pontifikátusa érmével és hivatalos levéllel tüntetett ki. A pápa személyes kérése pedig az volt, hogy ezt a 65 centiméteres keresztet 180 centiméteresre nagyítsam fel. Az elkészült keresztet VI. Pál és I. János Pál pápák halálát követően végül II. János Pál pápa avatta fel 1979. március 21-én a Nervi Csarnokban. Jelenleg pedig a Papi Kongregáció bejáratánál van a Vatikán egyik palotájában.” A művésznő legutóbbi munkája, amit a Vatikánnak készített, a Szent Péter-bazilika Magyarok Nagyasszonyának szentelt kápolnájában látható, Batthyány-Strattmann Boldog László domborműve. Éva Oláh Arré erről az alkotásáról elmondta: „A Vatikánból és a magyar papoktól érkezett a felkérés azzal, hogy nagyon szeretnék, ha a kápolna utolsó, még hiányzó reliefjét és csinálnám meg. A megbízásom pedig úgy szólt, hogy mivel éppen egy évvel azelőtt avatták boldoggá Batthyány-Strattmann Lászlót, a márványtömb neki és szemorvosi tevékenységének állítson emléket. A munkát örömmel vállaltam el. A süttői márványt a magyar külügyminisztérium juttatta ki Olaszországba. Az volt az elképzelésem, hogy a domborművön Batthyány-Strattmann nemcsak orvosi, hanem családi környezetében is megjelenjék. A kiváló orvost végül praxisának egy olyan jelentős pillanatában ábrázoltam, amikor felesége – aki egyben az asszisztense is volt –, Mária Terézia Coreth grófnő leveszi a már megoperált fiatal lány szeméről a kötést. Ez a beteg leány már hosszú éveken keresztül volt vak, mivel gyermekkorában az oltatlan mészbe esett… ez a pillanat a legfontosabbak egyike egy mélyen hívő orvos esetében, hiszen nem munka közben ábrázolom, hanem akkor, amikor már az elvégzett munka gyümölcsét, a gyógyulást várja. Õ már szakmailag minden lehetségest elkövetett, így átadja helyét a Kegyelem Urának. A szemlélő felé vetett határozott pillantása és nyugtatóan intő keze azonban azt sugallja, hogy biztos a gyógyulásban, mely nemcsak az ő képességének, hanem az égi csodának is köszönhető.” A művésznő beszélt a Boldog Schuster bíborosról készített, a milánói dómban látható, két méter magas szobráról is: „Magyarországon talán kevesebben ismerik Boldog Schuster bíborost és életét. Róla tudni kell, hogy 1929 és 1954 között szolgált Milánóban, s már életében úgy emlegették, mint ’Isten azon emberét, akit kölcsön adott a Földre.’ A II. világháborúban nagyon sok embert mentett meg a biztos haláltól, ám az azt követő szenvedés és félelem lassanként felemésztette amúgy is gyönge egészségét… Három esztendővel a halála után, 1957-ben a milánói egyházmegye elindította boldoggá avatását, majd 1995-ben II. János Pál pápa a Szent Péter téren több tízezer milánói jelenlétében végezte el az avatási szertartást. A róla mintázott szobor elkészítéséhez rengeteg grafikai tanulmány után fogtam hozzá. A célom egy olyan élethű portrészobor elkészítése volt, hogy mindazok felismerjék a bíborost, akik valaha is találkoztak vele. Az igazi kihívást az jelentette, hogy mindeközben úgy mintázzam meg candogliai márványból Schuster portréját, hogy az szervesen illeszkedjen a milánói dóm gótikus stílusába.” A művésznő elhozta kiállítására az önkéntes olasz véradók hatméteres emlékművét, „amelyre most, ebben a Magyarországon borzasztóan problematikus időszakban úgy is lehet tekinteni, mint a szeretet allegóriájára. Talán az összefogás és a magyar–magyar közötti szolidaritásnak köszönhetően megszülethet egy új Magyarország, annak dacára, ami itthon napjainkban történik. A szobor egyébként azt is kifejezi, hogy a vért adni kell, nem pedig ontani…”

A 168 órában (39–41.o.) Székely Ilona Az utolsó tanú címmel mutatja be Mona Ilonának, a Szociális Testvérek Társasága 85 éves tagjának rendkívül küzdelmes életútját, kiemelve, hogy könyvet írt többek között Boldog Salkaházi Sáráról és Slachta Margitról. Ilona testvér elmondta: „Ha a Jóisten engedi, szeretném megírni a Szociális Testvérek Társaságának történetét.” A cikkíró szerint ma már kevesen emlékeznek rájuk, „méltatlanul. Mona Ilona az utolsó tanú.”

Magyar Kurír