Napi sajtószemle

A Magyar Nemzetben (29. o.) Érszegi Márk Aurél Atyai szívünk gyötrelmeihez címmel elemzi XII. Pius pápának az 1956-os magyar forradalomhoz és szabadságharchoz intézett üzeneteit. A szentatya 50 évvel ezelőtt néhány hónap alatt ötször emelte fel a szavát Magyarországért. A cikkíró kiemeli: „A magyar forradalom kapcsán XII. Pius a békére vonatkozó egyházi tanítás lényegét is kifejtette, ami mind a mai napig visszatér a pápai megnyilatkozásokban: minden erőszak és vérontás, bármely oldalról érkezik is, minden esetben tilos. Ezért az emberek közötti ellentéteket nem fegyverekkel, nem öldökléssel, nem pusztítással lehet megoldani, hanem az értelem, a jog, a bölcsesség és az igazságosság útján. A háborúból ugyanis semmilyen tartós jótétemény nem származik. A pápai tanítás nem üres pacifizmust takar, hiszen kifejti, a béke az igazságosságon és a szabadságon alapul, továbbá „a szeretetből kell táplálkoznia.” Eszerint a béke nem jelentheti a szabadság hiányába való beletörődést, illetve az igazság sérelmének elviselését.”

A cikkíró szerint 50 év elteltével felmerülhet a kérdés, milyen szerepet játszottak XII. Pius szavai a magyar forradalom nemzetközi megítélésének alakításában. „A nyugati világ nem kelt a forradalom védelmére, hiába fogalmazta meg ennek szükségességét egyre nyíltabban a pápa. Az általa meghirdetett imahadjárat ellenben megismertette a magyarok ügyét a föld minden katolikusával. A maga módján hozzájárult ahhoz, hogy az egyházi intézmények és az egyszerű hívők mindenütt nyitott szemmel fogadták a magyar menekülteket. Ennek egyik szimbóluma is lehetne az a templom, amelyet Padova püspöke azért emeltetett Szent István király tiszteletére, hogy vele emléket állítson a magyar forradalomnak.

A Rómába menekült magyar egyetemistákat XII. Pius személyesen is segítette. Először a Római Magyar Akadémia és a Pápai Magyar Intézet székhelyéül is szolgáló Falcionieri palota fogadta be őket, amely a forradalom napjaiban az emigráns magyarság helyére került. Amikor azonban 1957 őszén a palotát vissza kellett szolgáltatni a hivatalos magyar hatóságoknak, a diákok számára új szálláshelyet kellett találni. Az olasz külügyminisztérium segélyét a pápa 7 és félmillió lírával egészítette ki. Az összegből egy nagy lakást vásároltak a Pantheon közelében, a Via de’ Cestari 34-ben, amelynek falán 2001 októbere óta emlékeztet Csíkszentmihályi Róbert 1956-os zászlót ábrázoló domborműve, hogy ebben az épületben működött 1958–1964 között az 1956-os magyar forradalom menekült diákjainak kollégiuma.”

Ugyancsak a Magyar Nemzetben (Vasajtó 39.o.) Bőzsöny Ferenc nyilatkozik, akit ötven éve háromezer pályázó közül vettek fel bemondónak a Magyar Rádióba. A forradalom napjaiban a szabad Kossuth Rádió parlamenti stúdiójában dolgozott. A történelmi eseményeket felidézve elmondta, neki jutott a megtisztelő feladat, hogy bekonferálja Mindszenty József hercegprímás beszédét. Bőzsöny Ferencet felháborította, hogy az MTV Nap-kelte műsorában az egyik műsorvezetőtől elhangzott: az 1956-os forradalom bukásához hozzájárult az is, hogy a bíboros-prímás rádióbeszédében visszakövetelte az egyházi nagybirtokot: „Ez nem igaz, s erre koronatanú vagyok. November 3-án húsz órakor én konferáltam be Mindszenty hercegprímás beszédét, és mindvégig mellette ültem a parlamenti stúdióban. Közben arra emlékeztem, hogy veszprémi papnövendék koromban azt mondta az igazgatónk, Anndrosits atya, hogy a veszprémi egyházmegyének nem hiányzik az a negyvenezer hold, amelyet elvettek, mert mindez legalább negyvenezer hívőt hozott az egyháznak. Mindszenty nem követelte vissza az egyházi földbirtokokat, erről egy szót sem ejtett. Az egyház intézményeit – iskolákat, kolostorokat – kérte vissza.” A közismert rádióbemondó így emlékszik vissza az eseményre: „Debrentey Piroska bemondó párommal voltam szolgálatban. Megjött a bíboros úr, és azt kérdezte, van-e itt férfi bemondó. Feltartottam a kezemet. Az isteni gondviselésnek köszönhetem, hogy huszonöt évesen ott ülhettem mellette. Mindig is felnéztem rá.

Az a hajlíthatatlanság – ami nem biztos, hogy politikai erény – nagyon hatott rám. Persze latinul köszöntem neki: laudetur Jesus Christus, s ő latinul köszönt vissza. Később a rádió párttitkára, Zentay János, aki egyben az irodalmi osztály vezetője volt, hivatott, és megkérdezte tőlem: valóban igaz, hogy Mindszentyt kitörő örömmel fogadtam a Parlament stúdiójában? Ezen meglepődtem. Ki mondott ilyet? – kérdeztem. Nyilván, aki ott volt – hangzott a válasz. Persze én pontosan emlékeztem rá, hogy akkor kik voltak ott. Majd Zentay azzal folytatta, hogy nem is az örömkitöréssel van baj, hanem azzal, hogy kezet csókoltam a bíborosnak. Ez így nem igaz – feleltem neki. A rangját szimbolizáló gyűrűjét csókoltam meg, amelyben ereklye van, és amelyet a pápától kapott. Ez a katolikusoknál így szokás. Zentayt arra kértem, hogy hívja ide azt, aki ezt állította, mert tudom, ki volt az. Megint csak Androsits István atya jutott eszembe, aki azt mondta: jegyezzétek meg, hazudni nem szabad. De vannak helyzetek, amikor vigyázni kell arra, hogy az ember mit mond. S aki vitatkozik veled, és érzed róla, hogy rosszindulatú, annak a kezébe nem szabad bunkót adni, amellyel fejbe verhet. Ekkor ennek szellemében cselekedtem. Azt, hogy ki súgott be, nem mondhatom meg, mert még él az illető.”

A Magyar Hírlapban (Vazul atya davajgitárral 18-19.o.) Végvári Vazul ferences szerzetes nyilatkozik, aki részt vett az 1956-os forradalomban és szabadságharcban, majd annak leverését követően négy évtizedig élt külföldön, 1997-ben telepedett vissza végleg Magyarországra, azóta Esztergomban, a Ferences Rendházban él. Vazul atya a Budai Várban harcolt csapatával a szovjetek ellen, s felidézi, hogy a szovjet csapatok november 4-ei bevonulását követően telefonon ultimátumot kaptak tőlük: „november 7-én reggel hét óráig tegyük le a fegyvert, ha így lesz, szabadon elvonulhatunk. Nem tettük le a fegyvert, bár mindenkinek felkínáltam ezt a lehetőséget.

November 7-én pontosan reggel 7-kor bevágódott az első orosz aknagránát. Az ultimátumra így helyettünk ők válaszoltak önmaguknak. Isten kezében voltunk, vagyis vagyunk. Félelmetes és csodálatos volt az a nap, ahogy leckéket kaptam felelősségből, hazafiságból és bátorságból azoktól a várbeli fiúktól. Az orosz páncélosok több irányból támadtak, valahogy följutottak a közelünkbe. Fegyvert elrejteni, pucolás a Várból! – adtam ki a parancsot. Mindenki ment, amerre látott.” Vazul atya szerint ma Magyarországon a lelkek forradalma zajlik, „Mindenkinek jár a bűnbocsánat, ám előtte megbánás kell, megtisztulás, talán olyan, mint 1956 izzó őszén volt.” Vazul atya nevetve tiltakozott, amikor az interjúkészítő hősnek nevezte, magyar papnak mondta magát, de Dippold Pál állítja: „a Nap és Hold testvére, madarak barátja, Szent Ferenc követője, Végvári Vazul hős. Csak ezt nem kell a szemébe mondani.”

Magyar Kurír