Napi sajtószemle

A Népszabadságban (3.o.) Inotai Edit Idomeneo címmel figyelemre méltónak tartja, hogy Németországban Mozart Idomeneo című operáját nem az állam tiltotta be, hanem a Deutsche Oper intendánsa önként vette le a műsorról, félelemből, mert az egyébként ókori Görögországban játszódó történetben negatívan van ábrázolva a csaknem ezer évvel később született Mohamed próféta. A német közszolgálati televízió Düh című, török diákok valós agressziójáról szóló tévéfilmjét először bizonytalan időre elhalasztották, majd a főműsoridőből váratlanul a késő esti órákra száműzték, hátha akkor kisebb botrányt kelt. Tavaly pedig a londoni Tate Galéria bezárta a God Great című kiállítást, attól tartva, hogy a Biblia, a Talmud és a Korán szövegeinek összekeverésével megsérti a muzulmánok vallási érzékenységét. A cikkíró megállapítja: „A vallási érzékenység természetesen megvan a keresztények között is, csak a reakciók hevessége eltérő: jó példa erre, hogy a Popetown című rajzfilmsorozat ellen tiltakozva a freisingi érsekség a müncheni tartományi bírósághoz fordult (de eszükbe sem jutott merényletet tervezni az amerikai MTV szerkesztősége ellen.) A testület viszont még ahhoz is túl ostobának minősítette a rajzfilmet, hogy valóban sértő legyen, és ezzel elsőbbséget adott a vélemény- és alkotói szabadságnak a vallási érzékenységgel szemben. Aki személyében sértve érzi magát, még mindig indíthat polgári pert. A nyugati, liberális társadalmak viszont saját muzulmán lakosságukkal szemben is zavarban vannak. A provokációnak, a polgárpukkasztásnak itt évtizedes (évszázados) hagyományai vannak. Persze lehet tiltakozni, akár művészileg értelmetlennek vagy öncélúnak minősíteni, hogy egy ókori Görögországban játszódó Mozart-operában lenyakazzák Mohamed prófétát, Jézust és Buddhát, de – eddig legalábbis – aránytalan reakcióktól, erőszaktól, netán merényletektől nem kellett tartani. Lehet, hogy most sem kellene. Lehet, hogy a félelem csak belül létezik.” Inotai Edit a világhírű, cseh származású, évtizedek óta Amerikában élő filmrendezőt, Milos Formant idézi: „Ha megadjuk magunkat a szélsőségektől való félelemnek, akkor előbb-utóbb mindannyian Mao-tunikát hordunk majd.”

A Magyar Nemzetben (6.o.) Novák Attila Amit a cionizmusról tudni érdemes címmel válaszol Balavány Györgynek a lap szeptember 15-ei számában megjelent, Ráchel és gyermekei/Definíciók a cionizmusvitához című cikkére. A Szombat szerkesztője szerint Balavány alapvető tévedését megdöbbentő tárgyi tudatlansága és előítéletei okozzák: „Nem tudja ugyanis, hogy mi az a cionizmus, mik a forrásai, hogyan viszonyul a mai Izrael államához és magához a világhoz. Súlyos logikai tévedést is tartalmaz az írás, hiszen a cionizmus szellemi forrását kizárólag a Bibliában véli felfedezni, ráadásul megrója a zsidókat, hogy ugyan ne hivatkozzanak erre, hiszen megmondta a Biblia, hogy nemcsak a hazáról, hanem a népek közé való szétszóratásáról is szó esik. Ez azért súlyos logikai vétség, mert a vonatkozó tradíció alanya, a zsidóság, nem tekinti hagyománya kizárólagos sarokkövének azokat a szöveghelyeket, amelyek a kereszténység szerinti zsidó szétszóratásról szólnak (Ezékiel 36, 16-28.). A keresztény és a zsidó szétszóratás értelmezése itt élesen elválik egymástól, mert amíg a keresztény teológia örök büntetésnek tartja, a zsidóság, éppen a Tóra alapján, mindig is hitt abban, hogy majdan a Mindenható összegyűjti az ő népét a Szentföldön. (Kiv 30,3-5) Balavány György engedje meg a zsidóságnak azt, hogy történelem- és eszkatológia-értelmezését ne a katolikus teológia, hanem a saját tradíciója alapján alakítsa ki. A kereszténységtől sem várja senki azt, hogy magát a judaizmus vagy az iszlám forrásai alapján ítélje meg.” Balavány válaszában leszögezi: „Önmagában persze a cionizmus sem rosszabb nacionalizmus, mint a többi. Minden nemzeti mozgalom tiszteletre méltó, míg nem csap át más népek iránti gyűlöletbe, nem nyúl fegyverhez és nem is uszít erre senkit. A kereszténység egésze nem tartja örök büntetésnek a zsidóság szétszóratását. A Bush által is képviselt protestáns irányzat – szerintem helytelenül – Krisztus visszajövetelének, az ezeréves békebirodalomnak előjelét látja abban, hogy Izrael visszatért a Szentföldre. Ilyen katolikus nézetek is léteznek. S az efféle alkalmazott teológia – a cionizmus vallási szála ezekhez hasonló – rendkívül káros: a kinyilatkoztatásnak olyan értelmet tulajdonít, amivel a politikai elképzeléseinek érvényt szerez, vagy a területi követeléseit igazolja. Izrael vezetőit általában ennyiben érdekli a Biblia. Izrael szellemiségében szekuláris, még ha a vallási tradíciók – külső, üres formaként – megmaradtak is. Amerika is szekuláris, még ha jelen vannak is a vallási motívumok az állami szertartásokon, s a Bibliára tett kézzel esküsznek is a perekben. A judaizmus igaz és tiszta vallás. Ha az Írás szellemisége hatná át Izraelt, valószínűleg nem lenne ennyi köztörvényes bűnöző a vezetői közt (akik ellen büntetőeljárások folynak nemi erőszak, csalás, sikkasztás és egyebek miatt), akkor békére törekednének, s a közöttük élő más származásúakkal előzékenyek volnának, nem feledve, hogy ők is „jövevények” az idegen földön.”

Ugyancsak a Magyar Nemzetben (Tenyésztett tevék 23. o.) Ladányi Sándor történész nyilatkozik kétkötetes monográfiájáról, amely a magyarországi református egyház 1955 és 1957 közötti történetét mutatja be. A történész beszél többek között az úgynevezett kommunista ihletésű teológiáról: „Azt mondták, az egyház a Horthy-korszakban elvesztette a prófétai szóhoz való jogát. Most nem tehet mást, mint engedelmesen arra megy, amerre vezetik, és azt teszi, amit mondanak neki. Ez volt a hitben való engedelmesség teológiája. Közben jól tudták, hogy ez nem Krisztusnak, hanem az ateista hatalomnak való feltétlen engedelmesség. Tudták, hogy az egyház által végrehajtott békeszolgálat csupán kommunista propaganda. Egy rendőrfőhadnagy írja 1958-ban: „Létrehoztuk a Teológiai Szemlét, hogy olyan cikkek jelenjenek meg, amelyek azt sugallják, az egyház érdeke a szocializmus építése. A Teológiai Szemle szerkesztője egy alkalommal megkapta a Szocialista Újságírásért kitüntetést.” Ladányi Sándor felidézi a református egyház 1956-os forradalomban játszott szerepét is, és kitér arra, hogy a forradalom leverése után 1957-ben egy rendőrfőhadnagy jelentette, hogy „az ellenforradalom góca a Budapesti Református Teológiai Akadémia, ahová be kell épülni, hiszen a teológusok, osztályhelyzetüknél fogva ellenségei a népi demokráciának. Vannak sejtéseink, hogy a diákok közül kik lehettek besúgók. Azt már többnyire tudjuk, hogy a tanárok közül kik vettek részt a magyarországi, sőt a nemzetközi elhárítás munkájában. Más kérdés, hogy a jelenlegi rendelkezések alapján ezek nem publikus adatok. Van olyan dokumentum az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, amelyben egy százados elmondja, kiket milyen tisztségre javasol. Leírja, hogy az illetőket hol és mikor szervezték be, milyen szolgálatra alkalmasak, kit mivel lehet megfogni, kinek a pénz, kinek a nő, kinek az ital a gyenge pontja. Az egyikről azt írja, féktelen hiúsága mindenre képessé teszi. Később is rendszeresek voltak a lehallgatások. Megdöbbentő eset történt 1988-ban: Tatabányán a megyei tanács nagytermében összehívták a lelkészeket és bátorították őket, nyugodtan mondjanak el mindent, ami a szívüket nyomja. Egyszer csak zúgás hallatszott, overallos műszakiak szaladgáltak idegesen, majd a girland füstölni kezdett. Aztán nagy pukkanással levált a falat borító lambéria, és láthatóvá váltak a mikrofonok.”

Magyar Kurír